Luxuslakást keresünk

Ráadásul luxuskörülmények között: az ingatlanügynök szuperhatékonyan hajtja fel a lehetőségeket (tegnap délelőtt hívta fel az adminos vezető és már tegnap délután négy, ma délután meg három lakást mutatott), a Delegáció sofőrje visz minket hivatali autóval, egy adminos kolléga kísérget plusz az ügynök… Így könnyű.
A házak előtt aztán vár ránk általában az adott lakást hirdető ügynökség képviselője, a lakásban pedig a tulaj vagy a cseléd, szóval a végére egész népes kis csapat gyűlik össze. Ennek ellenére igyekszem fotókkal dokumentálni a látottakat, hogy utána emlékezzünk majd a lakásokra, de bevallom, hogy már az első lakásban elvesztettem a fonalat, hogy tkp hány szoba és hány fürdőszoba is van a lakásban.
Mivel bútorozott lakást keresünk, egyúttal betekintést is nyerhetünk néhány teljesen különböző életstílusba – Aykant váratlanul érte itt-ott a szentképáradat, én pedig igyekeztem nem felsikoltani az első gardróbszoba láttán (pedig Zsófival ellentétben nekem nagyon bejön a reklám is, a helyiség is). Azért Aykan számára a legnagyobb sokk a gyarmati szemlélet volt: cselédszoba, cselédfürdőszoba, cselédbejárat, cselédlépcsőház, cselédlift (én már Peruban átestem a tűzkeresztségen, így nem ért váratlanul) – a lényeg, hogy az érintkezési felület minimális legyen, de a munkát azért végezzék el. Számunkra ennek az az egy hátránya van, hogy a konyhát a legtöbb helyen a cseléd birodalmának tekintik, így a lakástól elmarad a színvonala, pedig mi (mármint persze nem én) főzöcskéznénk.
Na, és akkor jöjjön a végére a legfontosabb: a hét megtekintett lakásból a hetedik mindkettőnknél egyértelmű nyertes (én már a hatodiknál is lelkes voltam, de Aykannak az nem annyira tetszett), ínycsiklandásnak annyit róla, hogy a híres-nevezetes Kavanagh épület (http://en.wikipedia.org/wiki/Kavanagh_building) 13. emeletén található. A részleteket majd később, addig drukkoljatok, hogy összejöjjön, mert ide aztán érdemes lesz ellátogatni!!!

Bababarátság

Állítólag Buenos Aires a világ legbababarátabb városa, és bár még sokat kell majd utaznunk, hogy ezt megerősítsük vagy cáfoljuk, de egyelőre tényleg csak jó tapasztalataink vannak. A babakocsit mindenhol jól lehet tologatni (akadálymentesítés! – na jó, még mindig csak Recoletában jártunk), bármilyen boltba, étterembe be lehet menni, nem fanyalognak, hanem a pincér bátorít minket, hogy üljünk bárhova nyugodtan, majd ők kerülgetik a kocsit (és tényleg), vagy amikor Kartal nyűgösködik, akkor a pincér próbálja lekötni, vagy a zavarunkat valami vicces megjegyzéssel eloszlatni, és mindig valaki integet, mosolyog, bohóckodik, kacsintgat a baba felé. Jó érzés! Az óvódák viszont úgy tűnik, hogy vagy félnaposak, vagy ebédszünetre hazaküldik a gyerekeket, mert dél körül hirtelen ellepik az utcákat az egyenruhás pöttömök (és a nagyobbak), az ajtó körül várakozó pletykáló anyukák (babysitterek?), a babakocsival sietve szlalomozó nők. Ezen azért még ráérünk rágódni.

Első benyomások?

Amikor megérkeztem Ankarába, úgy éreztem, hogy ez ugyanolyan, mint Budapest, csak nem olyan a szaga (tényleg egész más szagok és illatok terjengtek). Luxemburgba autóval mentem, és szó szerint elsírtam magam a körülöttünk felbukkanó sok luxusautótól, mert egyből úgy éreztem, hogy nekem itt semmi keresnivalóm.
Ehhez képest Buenos Airesről nincs ilyen határozott első benyomásom (vagy ez csak utólag tűnne ilyen letisztult dolognak?), ami lehet azért is, mert még mindig nem fogtam fel, hogy itt vagyok, vagy azért is, mert annyira természetesnek, otthonosnak érzem a környezetet, vagy egyszerűen olyan lassú a felfogásom, hogy az első benyomásokhoz is több idő kell…
Annyi biztos, hogy Recoletát (a Delegáció kerülete, ahol most lakunk is) sokkal puccosabbnak képzeltem az előzetes infók alapján. Persze a város többi részét még nem láttuk, úgyhogy majd utána lehet, hogy átértékelem… Feltűnően sok a babakocsi, és az öreg néni és bácsi, akik nagyon picik és nagyon elegánsak. Az emberek tényleg annyira barátságosak és segítőkészek, mint amilyen a hírük (pl. pici öreg elegáns néni a szupermarketben – amit itt spanyolul supernek hívnak – nem ér el valamit a polcon, mire a rakodó ember azonnal ugrik, levesz egy csomaggal, de a néni szerint nem tökéletes a csomag, ezért a rakodó azonnal kicseréli, amit a néni udvariasan megköszön, de nem tesz semmit, de akkor is nagyon kedves, és mosolyognak, aztán mennek tovább).
Az viszont nem igaz, hogy mindenki azonnal megdícsérné a spanyoltudásomat, de ez valószínűleg nem azért van, mert nem akarnának bíztatni, hanem inkább nem jönnek rá, hogy spanyolul próbálok beszélni. Azért végül mindent sikerült eddig megoldani, a zöldséges kedvesen meg is tanította a dolgok nevét, amiket vettünk (hát persze, hogy az avokádó az palta, hogy is felejthettem el?), angolra meg még csak egy pincér váltott, de csak a borravaló után egy thank you erejéig, úgyhogy ez el is gondolkodtatott minket, hogy vajon az útikönyv tévedett és nem szokás a borravaló? Ezt majd még kiderítjük. Mi érdekes van még? Sok a mosoda, a fodrász, a sarki kis bolt (főleg édességeket árulnak), rengeteg a fekete-sárga taxi (holnap ki is próbálunk majd egyet), a forgalom nem olyan vészes, mint gondoltam (pl. itt megállnak a piros lámpánál), tényleg nagyon jó a fagyi (bár még csak egyszer teszteltük, úgyhogy ezt még tudományosabban is igyekszünk majd alátámasztani), a házak előtt barna (egyen?)ruhás emberek állnak (házmesterek, biztonsági őrök, takarítók?) és meleg van.

Utazunk

A sok hónapnyi intézkedés, készülődés és pakolás közben valahogy végig nem fogtam fel, hogy egy nap tényleg fel kell kelni hajnalban, ki kell menni a reptérre, fel kell adni a csomagokat, el kell köszönni a családtól L és fel kell ülni a(z első) repülőre. Pedig de.
Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy az egész ilyen egyszerűen és magától értetődően zajlik majd. Kartal nem hazudtolta meg önmagát, útközben ugyanúgy nézelődött, játszott, barátkozott, cukiskodott, sikongatott, aludt, nyűgösködött, evett, mint bármelyik más napon. A majdnem 14 órás szakasz egy részén a közel vízszintes ülésen feküdt, aztán bevetettük a babaágyat, végül az ülések előtti részt kuckósítottuk néhány pléddel. Persze lehet, hogy ezeket csak a mi szórakoztatásunkra tettük, mert Kartalnak mindegy lett volna…Mi azért elfáradtunk a végére, de nem vette el a kedvünket a babával utazástól. (A jetlag is csak első éjszaka volt szörnyű.) És még a 8 feladott csomag is rendben megérkezett, a kollégám is kijött elénk (kicsit késve ugyan, de szerencsére megtalált), a határőrt is csak kicsit hozta zavarba a vízumunk (ami elvileg nem kell, de nekünk mégis, és volt is, csak ő még ilyet nem látott, és ezért nem tudta, hogy milyen kódot üssön be, de végül kis segítséggel megoldotta), a pénzváltást is lezavartuk, a Delegáció kocsijába befértünk mindannyian és az összes csomag babakocsistul, szóval igazán simán zajlott minden – eddig még semmi latinos bonyodalom!

Töröktanárunk, a kutya (bu kucsu-kucsúúúúú)

Be kell vallanom, elsőre kisebb riadalmat okozott, amikor Aykan Törökországból visszatérve – sok egyéb érdekes ajándék mellett, amik szintén megérnének egy külön blogbejegyzést – megmutatta, mit küldött Karen Su Kartalnak. Már a határőrök is kiszúrták, hogy gyanús objektum van a csomagban, de végül nem akadékoskodtak, és eljutott a címzetthez a beszélő/éneklő/játszva tanító kutya.
Ahogy azóta megtudtam, ilyen minden gyereknek van, és lám-lám milyen a globalizáció, a magyar gyerekek kutyája magyarul énekel, Kartalé viszont törökül, ami azért sokkal viccesebb. (Csak hogy érzékeltessem hogy is kell elképzelni, szerepel a repertoárban többek között a török számok eléneklése egytől tízig a la cucaracha dallamára…). A kezdeti ijedtség után viszont a család és minden látogató is játszva tanult, szinte mindenkinek megtetszett az ’ez elment vadászni…’ török verziójából a bu kucsu-kucsú (ez a kutyuska), és szerintem arra is sokáig fog emlékezni a család, hogy a fül törökül kula (sic!).

Az első bőrönd

már bepakolva vár, pedig még 6 hét van az indulásig. Nem, nem változtam meg ennyire, ennek egyszerű (hahaha) logisztikai okai vannak. Külön utazik majd ez a bőrönd, a többi bőrönd és mindenmás, aztán – a tervek szerint – majd mindannyian találkozunk Buenos Airesben.
A pakolás viszont kifejezetten vicces volt (így utólag). Ebbe az első bőröndbe kerültek ugyanis azok a dolgok, amik Budapesten (és addig) nem nagyon fognak kelleni, ezért nem muszáj, hogy velünk együtt mozogjanak, de Buenos Airesben azonnal szükség lesz rájuk, tehát a konténerbe nem lehet őket pakolni. Hát igen, ez a kategória a munkábajárós ruháim, cipőim, táskáim. Aykan teljesen elképedt, amikor úgy fogtam hozzá a pakoláshoz, hogy a legeslegnagyobb bőröndöt rángattam elő, mert egyszerűen nem érti, hogy az argentín késő ősz lehet nagyon meleg, nagyon hideg, vagy valami átmeneti, kell sötét és világos kosztüm is, meg valami alkalmi, azt sem tudom, hogy a kollégáim miben járnak, arról nem is beszélve, hogy honnan tudjam előre, hogy milyen kedvem lesz hat hét múlva. És másnap. És a következő napon. És azután…Így tehát teljesen logikus, hogy – bár csini cipőből tényleg csak a szükséges minimumra szorítkoztam: egy pár fekete, egy pár barna, egy pár piros, meg egy véletlenül későn előkerült másik pár barna – már el is készült az első, bő 30 kilós bőrönd, és a vendégszobában várja Jacket és Erikát, akik vállalták, hogy hazaviszik, miután Svájcban megsétáltatták.