Az óraátállítás és a demokrácia

Argentínában számomra teljesen zavarbaejtő ahogy a decentralizáció működik (talán mert még soha nem éltem és dolgoztam föderalista államban). Ha például valamilyen oktatási témájú projekten dolgozunk, akkor azt az oktatási (de ennél persze sokkal hosszabb nevű) minisztérium koordinálja argentín oldalról, de nekik minden lépés előtt egyeztetniük kell a tartományi minisztériumokkal is… (Argentínában tartományok vannak, Paraguayban megyék, Brazíliában államok – ha jól emlékszem és jól fordítom…) Amúgy is furcsa nekem, hogy minden tartománynak van kormányzója, miniszterei, államtitkárai stb. – tehát megsokszorozzák az országban működő intézményeket (úgyhogy ne essetek egyből hasra, ha egy argentínnal találkozva azt állítaná magáról, hogy ő a természetvédelmi miniszter, mert jópár szaladgál ilyenből az országban :P), de persze mindenhol minden egy kicsit másképp működik, másképp hívják, szóval külföldiként – egyelőre – átláthatatlan.
És hogy működik mindez a gyakorlatban egy olyan egyszerű kérdésben, mint az óraátállítás? Nem, ezt sem központilag döntik el, illetve megpróbálták, de mivel több tartomány jelezte, hogy ők bizony nem állítják át az órát (és ez nem csak üres fenyegetés, tavaly konkrétan káosz volt abból, hogy földrajzi helyzetüktől függetlenül egyes tartományok átálltak a nyári időszámításra, míg mások inkább nem), végül a kormány sajtóközleményt adott ki, hogy a gonosz sajtó próbálja összezavarni a népet és lejáratni a kormányt, de idén szó sincs/sem volt/sem lesz nyári időszámításról, minden marad a régiben. Ez nekünk rossz hír, mert így a különbség Európától csak 4 órára csökkent a 3 helyett, és az a reményünk se vált be, hogy Kartal nyáron egy órával tovább alszik majd (legalább papíron).

Bogotá

A pár napos karibi kitérő után végül megérkeztünk Bogotába, ahova eredetileg mennem kellett a képzés miatt. A képzés meglepően érdekes és hasznos volt, úgyhogy a bogotai néhány napot lényegében a szálloda föld alatti termében töltöttem, egyetlen ebédszünetet hosszabbítottam meg kicsit, hogy legalább egyszer bejussunk a városközpontba és megnézzük a Botero múzeumot. Botero azonnal nagy kedvencem lett a kövér embereivel, állataival, elnökeivel, elnöknéivel és gerilláival.
Ezen kívül a szálloda környékén sétáltunk kicsit esténként, és ezek alapján tetszett nekünk a város, amiről elsőre – amikor átszálltunk csak a reptéren – annyit tudtunk biztosan, hogy nagyon magasan fekszik (Aykannak ez nem is tett jót, úgyhogy visszafelé már felkészülten érkeztünk magassági betegség elleni gyógyszerrel). Ráadásul csupa még magasabb hegy veszi körül, nagyon szép a fekvése, az éghajlata meg olyan, hogy mindig tavaszi az idő, ez nekem különösen bejött. Alapvetően nagyon élhetőnek tűnik a város (legalábbis az a része, amit mi láttunk belőle), de azért nem kellemes, hogy feltűnően sok a rendőr, katona és kutyás biztonsági őr az utcákon (és elvileg ellenőrzik a csomagokat is, amikor bemész egy bevásárlóközpontba – bár emlékeim szerint ezt a törökök sokkal komolyabban vették), és a közlekedés olyan, hogy egyből eszembe jutott, hogy nagy kár, hogy a buenos airesi autós blogbejegyzést még nem írtam meg, mert Bogota után már nem lesz ugyanolyan (minden relatív, ugye…).

A sziget

Az lehet, hogy Cartagena gyönyörű, de én kicsit azért húztam a szám, hogy a Karib-tenger valójában nem ilyen színű, hanem sokkal kékebb. Aztán elérkezett az utunk második szakasza: nyaralás a szigeten (Islas del Rosario és azon belül Isla Grande). És ahogy kihajóztunk a tengerre, kék lett a víz, meg türkiz, meg zöld, és aztán láttunk egy csodaszép kis fehérhomokos strandot, és kiderült, hogy az a mi szállodánk strandja. Úgyhogy valóra vált az álmom, Kartal a karibkék tenger partján a fehér homokban játszott (mondjuk felmerült bennem, hogy mivel ilyen körülmények között homokozott életében először, nem tudom, hogy ezt a színvonalat hogyan tudnánk tartani :P). A bungalónkat egy kedves helyi nő mutatta meg, elmagyarázta a légkondi és a tévé használatát, aztán ragyogó arccal bevezetett a fürdőszobába és diadalmasan mutatta, hogy a zuhanyzóban hideg- ÉS melegvíz is van! Szóval jól kipihentük itt magunkat, frissen fogott helyi halakat ettünk (kedvencünk a pargo vagy red snapper lett, amit most kigugliztam, és persze hol máshol, mint Chili & Vanilia blogján rátaláltam, hogy ő a vörös sügér), és a legnagyobb élmény talán az volt, hogy egy helyi vezető kenuval megmutatta a sziget lagúnáit, kicsit a tengerre is kivitt, mesélt a helyi állatokról és növényekről, meg is mutatta őket (pl. a hatalmas anakondát, ami felettünk aludt az ágon), aztán hazagyalogoltunk, útba ejtve a helyiek faluját.
Ezen a szigeten kb. 7-8 szálloda működik, mindegyik eléggé luxus, és persze mindegyiknek saját kis strandja(i) van(nak). A helyiek viszont a sziget közepére szorultak (eredetileg szétszórtabban éltek, és bár még most is több falucska van, de valójában eléggé beszűkült a mozgásterük). Látva, hogy milyen körülmények között élnek, már egyáltalán nem volt vicces a hideg/melegvizet büszkén mutató nő. A helyiek viskóiban nemcsak melegvíz nincs, hanem vezetékes víz, csatorna és villany sem. Meg úgy általában semmi. Aki nem jut munkához valamelyik szállodában, az próbál a turistáknak eladható dolgokat készíteni (ékszerek és dísztárgyak kőből, kagylóból, korallból vagy akár a kávé csomagolópapírjából) és elég intenzíven a turisták nyakára járva eladni ezeket. A faluban pedig a nők maradnak a sok-sok gyerekkel (idegenvezetőnknek 8 van, de egészen fiatal nyakláncárusoknak is legalább 2 – persze nem ellenőriztük, de valószínűleg tényleg), és ők (mármint a nők) is próbálnak valamit eladni a ritkán odatévedő turistáknak.
Mindezzel együtt több ember különböző keresztkérdésekkel való zaklatása után is csak azt állították, hogy a helyiek örülnek a turizmusnak, és milyen jó, hogy Uribe elnök óta ilyen biztonságos az ország, és egyre több turista érkezik. Az egyetlen negatívum, amit sikerült kihúzni belőlük az volt, hogy mivel a szállodák vendégei panaszkodtak, hogy hangosak a hétvégi bulik, kénytelenek voltak a sziget közepére áttenni a „közösségi házat”. Szóval váratlan pillanatban, de egy kis betekintést nyertünk az országra jellemző kettősségre, ahogy a nagyon szegények és a nagyon gazdagok élnek egymás mellett. Nem akarom persze túlnaívkodni a dolgot, világos, hogy ez mindenhol így van, csak valahogy a városi jelenségeket már megszoktuk, míg ezen a csöpp kis paradicsomi szigeten szembesülni ezzel a hatalmas kontraszttal erősen elgondolkodtató volt.

Cartagena

Cartagena Kolumbia északi részén, a Karib-tenger partján fekszik, és ezzel nagyjából már lehet is sejteni, hogy mi következik…

Az első döbbenetből magunkhoz térve, miután megcsapott a karibi hőség a repülőből kilépve (Buenos Airesből egyébként Bogota közel 7 óra, és onnan Cartagena még másfél), a következő meglepetés az volt, hogy a szállodai szobában miért állították hűtőszekrény hőmérsékletűre a légkondit. Később kiderült, hogy az lett volna a 23 fok, úgyhogy tippelni se tudok, hogy kint mennyi lehetett, de a hőérzet bőven 40 felett, az biztos!

Maga a város nagyon fotogén, nagyrészt megmaradtak az eredeti városfalak, azokon belül pedig elég jó állapotban a gyarmati stílusú épületek,

és persze zöld terek, nagy templomok, meg rengeteg vidám szobor (és persze a kötelező Bolivar lovasszobor a főtéren). Többször eszembe jutott, hogy Kuba is ilyen szép lehetne…

De a legjobb az egészben, hogy bár rengeteg a turista, a helyiek nem adták meg magukat, élik tovább az életüket: mennek iskolába (természetesen egyenruhában) és dolgozni, zajlik az élet az utcán, veszik a friss gyümölcsöket és gyümölcssalátát, isszák a guruló akváriumból merőkanállal mert jeges limonádét (erre nem mertünk benevezni, pedig nagyon csábított), dominóznak a téren, demonstrálnak (nem jöttünk rá, hogy mi okból, de a hatalmas európai zászlóból arra következtettünk, hogy csatlakozni akarnak az EU-hoz), és szakadatlanul telefonálnak.

Mobilja itt szinte mindenkinek van, viszont a tarifarendszer olyan, hogy a saját mobilt inkább csak hívásfogadásra használják, ha fel kell valakit hívniuk, akkor az utcai „percárusok” telefonjait használják, mert ők a nagy tételben vásárolt perceket olcsóbban adják, ráadásul a különböző szolgáltatók csomagjai közül mindig tudják, hogy lehet a legolcsóbban telefonálni. Ilyen mobilkölcsönző embereket kb. 50 méterenként látni az árnyékos padokon vagy kis sámlikon.

Városnézés gyanánt leginkább az utcákon bolyongtunk, igyekeztem nem lefényképezni minden egyes házat, erkélyt és növényt, felmentünk kicsit a városfalra, de már kora reggel is közel elviselhetetlen volt a hőség, úgyhogy onnan gyorsan le is jöttünk,

megnéztük az aranymúzeumot (gyarmati idők előtti kultúrák) és az inkvizítorok palotáját (ahol nem találtattam könnyűnek a boszorkánymérlegen, úgyhogy ez most már hivatalos), a katedrálist, a modern művészetek múzeumát (ez valójában picike és nem valami érdekes) és legfőképpen gyakori szüneteket tartva licuadot ittunk (hideg, friss gyümölcsből készült turmix, tejjel vagy vízzel, próbáltunk mindenféle gyümölcsöt így végigkóstolni, nagyrészt nem tudtuk, hogy mit rendelünk, de mindegyik finom volt és roppant izgalmasnak hangzott… mivel a helyi vízben nem bíztunk, eleinte tejjel kértük, de aztán Aykan egyszer meglátta, hogy ez víz+tejport jelent, úgyhogy onnantól mindegy volt…).

A babakocsit hiába vittük magunkkal, ebben a hőségben és tömegben nem vált be, maradt általában a kenguru, amivel – és a benne nézelődő fehér babával – általában nagy sikert arattunk. Kartal jól viselte az utat, legjobban a szálloda medencéjében pancsolás tetszett persze neki (amit mi természetesen csakis kényszerből és az ő kedvéért vezettünk be naponta kétszer :D).

És most bajban vagyok, mert azt kellene mondanom, hogy jó eséllyel Cartagena Dél-Amerika legszebb városa, de nem akarok reklámot csinálni neki, mert először is jöjjön mindenki Argentínába és csak utána Kolumbiába. De utána tényleg!