Japánkert és múzeum

Beköszöntött a dermesztő tél 12 fok körüli maximumokkal, de mi a forró nyarakra gondolva meg akartuk nézni, hogy a kiválasztott ház többi lakásának van-e légkondija, vagy tényleg jól működik a hideg-meleg levegős rendszer, ahogy állítják, és nem kell a szerződésbe (ha valaha eljutunk odáig) erre vonatkozóan semmit beletenni. Megnéztük a házat újra, de nem lettünk okosabbak, mert nem látszik, hogy vannak-e légkondik.
Viszont ha már arra jártunk, elsétáltunk a parkba, és az ebédidő közeledtével bevillant, hogy a Japánkertben állítólag jó szusit lehet kapni. Ezt sajnos majd később kell tesztelnünk, mert épp dugig volt az étterem, ezért csak a kertben sétáltunk körbe (sok-sok más emberrel együtt, akiket vagy a japán dobosok vonzottak ide, akik épp előadtak, vagy ez a hely mindig ilyen népszerű a hétvégén). A hely egyébként kisebb, mint gondoltuk, viszont nagyon szép, nyugodtabb hétköznapokon biztos jól ki lehet itt kapcsolni.

És végre múzeumban is voltunk! Mivel ez volt az első kísérlet Kartallal, azt a kisebb kiállítóhelyet vettük célba, amit már régebben kinéztünk magunknak (az egyik esélyes lakásjelölt közvetlen szomszédságában). Az épület a kevésbé spanyolos Palais de Glace névre hallgat, mivel eredetileg jégcsarnoknak épült, aztán különböző funkciók után lett belőle végül múzeum, ahol főleg fotókiállításokat és egyéb modern vizuális művészeti bemutatókat rendeznek. Júniusban például esténként dán filmeket lehet itt nézni, kár, hogy ezt most nem tudjuk megoldani, de cserébe megnéztük a Vizuális művészetek nemzeti szalonja 2009 c. kiállítást, ami azért jobb volt, mint a címe. Kartal eleinte aludt, aztán valamelyik hangosabb videóinstallációnál felriadt, és onnantól roppant érdeklődően nézelődött, kommentálta a műveket, és a kedvenceknél mosolygott és tapsikolt is. Úgyhogy majd bátran elvisszük más múzeumokba is!

Szavazás, Belgrano és Chinatown

Meglepett ez a rengeteg munka (hatalmas szerelem), ami itt fogadott, így hétköznap egyáltalán nem érek rá beszámolni a fejleményekről, hétvégenként meg próbálok csemegézni a sok-sok téma közül, amiket igyekszem legalább felírni, hogy egyszer majd írjak róluk… Viszont az érdekességek még várhatnak, jöjjön inkább a múlt hétvégi városnézés, amíg még emlékszem, hogy mit is csináltunk.
Itt (mint az egész amerikai kontinensen) szombaton kellett szavazni, úgyhogy ezúttal családostul kitaxiztunk a magyar nagykövetséghez. Úgyis meg akartam mutatni Aykannak ezt a környéket, gondoltam, hogy tetszeni fog neki, sőt azt is borítékolhattam volna, hogy rögtön közli majd, hogy költözzünk inkább ide (és tényleg). Ez a városrész ugyanis inkább kertváros, kisebb forgalom, széles, fás utcák, és toronyházak helyett – hmmm, családi házakat akartam írni, de ahhoz túl nagyok, úgyhogy mondjuk inkább – kertes házak. Persze az világosan látszik, hogy itt is igen jómódban élnek, szóval lehet, hogy mégiscsak rendben van az a családi ház dolog. A hely szerintem attól igazán hangulatos, hogy teljesen összevissza stílusú házakat lehet látni, ha értenék hozzá, azt is elmondanám, hogy milyen stílusúak, de talán úgy tudnám leírni, hogy van itt mindenféle európai stílus másolata, de közte néha felbukkan valami nagyon szép (vagy legalább érdekes) modern csoda is. Hiába, néhány gazdag családnak is lehet azért ízlése.
A szavazás rendkívül családias hangulatban zajlott, bár a lépcsők miatt a babakocsival Aykan kint maradt, amíg a hivatalos részt lezavartuk, de utána kijöttek azért megnézni Kartalt, aki épp aludt persze, úgyhogy majd máskor mutatom be rendesen.
Utána jó nagyot sétáltunk, elmentünk Belgranóba, ami nem hagyott bennem mély nyomokat, kivéve Chinatownt. Illetve még a kínai rész mellett átvágtunk egy nagy parkon, ami már a kínai kultúra jegyében tele volt csoportosan tájcsizó, meditáló és egyéb furcsa dolgokat művelő emberekkel, jól meg is csodáltuk őket. Meg a kutyafuttatót is, de a kutyákról majd egyszer máskor.
Chinatown icipici, de amúgy ugyanolyan, mint mindenhol: boltok, éttermek, akupunktúra, talán annyi különbséggel, hogy itt vegyesebb a felhozatal: a kínaiak mellett vannak thai, vietnámi, japán éttermek is. Mi végül persze kínai kaját ettünk, legalább itt volt leves (sőt levesválaszték) is. Amúgy is remek éttermet fogtunk ki (köszönjük ismét, Lonely Planet!), biztos jövünk majd még ide.

Égés

Megismerkedtünk az argentín egészségügyi rendszerrel, és ez alkalommal nem a gyönyörű magánkórházra gondolok, hanem elkeveredtünk egy „igaziba” is. Aykan főzöcskézés közben (mit is főzött volna először, ha nem a híres lencselevest?) leforrázta magát (konkrétan a bal karját), és bár addig tudtuk, hogy jéghideg víz alá tartani 10 percig, az nem volt világos, hogy hogyan tovább.
Felpakoltuk tehát kis családunkat, és bementünk a szomszédos gyógyszertárba tanácsot (vagy csodaszert) kérni. Azt javasolták, hogy mutassuk meg inkább orvosnak, és ajánlottak is egy bőrgyógyászt. Mivel azonban az orvosnak magánpraxisa van, mint kiderült, délelőtt egyáltalán nem rendel, úgyhogy újra bementünk egy gyógyszertárba (ezúttal több saroknyit kellett keresgélnünk, ami furcsa, mert jellemzően 50-100 méterenként következnek a gyógyszertárak), ahol ismét azt tanácsolták, hogy orvoshoz menjünk, és ajánlottak is egy kórházat.
A kórházra csak a kafkai jelzőt találtuk, mert több mint egy órán át jártuk a lehangoló, elhanyagolt folyosókat (persze mindig valaki kedvesen útbaigazított, csak épp a bőrgyógyászat itt sem fogadott délelőtt, a sürgősségi osztály meg mindenki szerint máshol van – pedig a dolgozókat kérdeztük, nem a betegeket!), a babakocsi miatt végigjártuk a furcsábbnál furcsább teher- és ki-tudja-mit-szállító lifteket, míg végül az egyik liftből kiszállva épp a sürgősségi osztály betegfelvételi részébe botlottunk. Itt néhány profi kérdés alapján egyből megállapították, hogy másik kórházba kell mennünk, ahol az égési sérüléseket kezelik. A megoldás ismeretében viszont már könnyen mentek a dolgok, az illetékes kórházban nagyon kedvesen, gyorsan, ügyesen és ingyen ellátták Aykant, még egy tégely krémet is adtak ajándékba, hogy azzal kenegesse napi háromszor a karját (de vajon miből él meg az a rengeteg gyógyszertár?). Adtak időpontot is, hogy ha egy hét múlva nem javulna, akkor hova tudunk menni, de szerencsére erre nincs szükség, mert a fájdalom elmúlt, és az égés helye is gyorsan javul, bár valószínűleg még sokáig fog látszani.Már csak azt nem tudom, hogy a kórházépítészet külön szakirány vagy a labirintustervezéssel összevonva tanítják?

Szomorú

Nem akarok itt a blogon politizálni, ez olyan családos-utazós blog inkább, de akkor is elkeserítenek a választási eredmények. Egyedül abban bízom, hogy aki most nem ment el szavazni, talán legközelebb jobban meggondolja a dolgot – akárkire is szavazott volna.
Aykan azzal vígasztalt, hogy majd nem költözünk soha Magyarországra (és persze Törökországba sem), ez elég szomorú, nem?

Átmeneti szállás

Már múlt hét szombaton egész lelkesek lettünk, amikor sétáltunk kicsit az új (átmeneti) lakás környékén. Bár az ügynökség Recoletaként hirdette (mert az a legmenőbb városrész), valójában ez már Retiro a térkép szerint, de ez talán száz méteren múlhat. Viszont tényleg más hangulatú is ez a környék, míg Recoletában rengeteg az étterem, itt szinte csak kávézók, boltok, cukrászdák vannak – veszélyes hely :). Közelebb kerültünk ahhoz a parkhoz, ahova Aykan rendszeresen vitte/viszi sétálni Kartalt, és amúgy is kicsit talán pezsgőbb, érdekesebb itt lakni.
Ráadásul a lakás is kellemes meglepetést okozott, mert ugyan az interneten is jól nézett ki (azért ezt választottuk), de élőben sokkal szebb és tágasabb. Volt ugyan némi fennakadás az elején, mert félretájékoztattak a fűtéssel kapcsolatban, aztán kiderült, hogy valójában nem működik, de viszonylag gyorsan megoldották szerencsére (itt ugyanis már tél van, és ha nem is olyan borzasztó hideg, azért éjjel fázós). Az első héten volt két komolyabb áramszünet is, először vagy 4-5 órába telt, mire megszerelték, a második meg rettentő rosszkor jött, mert épp akkor találkoztunk a babysitterrel, aki holnap kezd nálunk – bár ha mást küld maga helyett, nem biztos, hogy rájövünk, mert végig koromsötétben tárgyaltunk.Összességében nagyon jó döntés volt, hogy átköltöztünk, itt elég helyünk lett kipakolni a bőröndökből, Kartalnak hatalmas lehetőségei lettek a mozgásra, (és sokat is fejlődött, már gurul jobbra-balra, és egyre eredményesebben kúszik, bár még csak centiméterekben mérhető a haladás), Aykan azonnal birtokba vette az igazi konyhát és jókat főz (nekünk is, a babának is), este is tudjuk használni a fürdőszobát, és Kartalnak saját szobája van (így mindenki jobban alszik).