Az óraátállítás és a demokrácia

Argentínában számomra teljesen zavarbaejtő ahogy a decentralizáció működik (talán mert még soha nem éltem és dolgoztam föderalista államban). Ha például valamilyen oktatási témájú projekten dolgozunk, akkor azt az oktatási (de ennél persze sokkal hosszabb nevű) minisztérium koordinálja argentín oldalról, de nekik minden lépés előtt egyeztetniük kell a tartományi minisztériumokkal is… (Argentínában tartományok vannak, Paraguayban megyék, Brazíliában államok – ha jól emlékszem és jól fordítom…) Amúgy is furcsa nekem, hogy minden tartománynak van kormányzója, miniszterei, államtitkárai stb. – tehát megsokszorozzák az országban működő intézményeket (úgyhogy ne essetek egyből hasra, ha egy argentínnal találkozva azt állítaná magáról, hogy ő a természetvédelmi miniszter, mert jópár szaladgál ilyenből az országban :P), de persze mindenhol minden egy kicsit másképp működik, másképp hívják, szóval külföldiként – egyelőre – átláthatatlan.
És hogy működik mindez a gyakorlatban egy olyan egyszerű kérdésben, mint az óraátállítás? Nem, ezt sem központilag döntik el, illetve megpróbálták, de mivel több tartomány jelezte, hogy ők bizony nem állítják át az órát (és ez nem csak üres fenyegetés, tavaly konkrétan káosz volt abból, hogy földrajzi helyzetüktől függetlenül egyes tartományok átálltak a nyári időszámításra, míg mások inkább nem), végül a kormány sajtóközleményt adott ki, hogy a gonosz sajtó próbálja összezavarni a népet és lejáratni a kormányt, de idén szó sincs/sem volt/sem lesz nyári időszámításról, minden marad a régiben. Ez nekünk rossz hír, mert így a különbség Európától csak 4 órára csökkent a 3 helyett, és az a reményünk se vált be, hogy Kartal nyáron egy órával tovább alszik majd (legalább papíron).

Bogotá

A pár napos karibi kitérő után végül megérkeztünk Bogotába, ahova eredetileg mennem kellett a képzés miatt. A képzés meglepően érdekes és hasznos volt, úgyhogy a bogotai néhány napot lényegében a szálloda föld alatti termében töltöttem, egyetlen ebédszünetet hosszabbítottam meg kicsit, hogy legalább egyszer bejussunk a városközpontba és megnézzük a Botero múzeumot. Botero azonnal nagy kedvencem lett a kövér embereivel, állataival, elnökeivel, elnöknéivel és gerilláival.
Ezen kívül a szálloda környékén sétáltunk kicsit esténként, és ezek alapján tetszett nekünk a város, amiről elsőre – amikor átszálltunk csak a reptéren – annyit tudtunk biztosan, hogy nagyon magasan fekszik (Aykannak ez nem is tett jót, úgyhogy visszafelé már felkészülten érkeztünk magassági betegség elleni gyógyszerrel). Ráadásul csupa még magasabb hegy veszi körül, nagyon szép a fekvése, az éghajlata meg olyan, hogy mindig tavaszi az idő, ez nekem különösen bejött. Alapvetően nagyon élhetőnek tűnik a város (legalábbis az a része, amit mi láttunk belőle), de azért nem kellemes, hogy feltűnően sok a rendőr, katona és kutyás biztonsági őr az utcákon (és elvileg ellenőrzik a csomagokat is, amikor bemész egy bevásárlóközpontba – bár emlékeim szerint ezt a törökök sokkal komolyabban vették), és a közlekedés olyan, hogy egyből eszembe jutott, hogy nagy kár, hogy a buenos airesi autós blogbejegyzést még nem írtam meg, mert Bogota után már nem lesz ugyanolyan (minden relatív, ugye…).

A sziget

Az lehet, hogy Cartagena gyönyörű, de én kicsit azért húztam a szám, hogy a Karib-tenger valójában nem ilyen színű, hanem sokkal kékebb. Aztán elérkezett az utunk második szakasza: nyaralás a szigeten (Islas del Rosario és azon belül Isla Grande). És ahogy kihajóztunk a tengerre, kék lett a víz, meg türkiz, meg zöld, és aztán láttunk egy csodaszép kis fehérhomokos strandot, és kiderült, hogy az a mi szállodánk strandja. Úgyhogy valóra vált az álmom, Kartal a karibkék tenger partján a fehér homokban játszott (mondjuk felmerült bennem, hogy mivel ilyen körülmények között homokozott életében először, nem tudom, hogy ezt a színvonalat hogyan tudnánk tartani :P). A bungalónkat egy kedves helyi nő mutatta meg, elmagyarázta a légkondi és a tévé használatát, aztán ragyogó arccal bevezetett a fürdőszobába és diadalmasan mutatta, hogy a zuhanyzóban hideg- ÉS melegvíz is van! Szóval jól kipihentük itt magunkat, frissen fogott helyi halakat ettünk (kedvencünk a pargo vagy red snapper lett, amit most kigugliztam, és persze hol máshol, mint Chili & Vanilia blogján rátaláltam, hogy ő a vörös sügér), és a legnagyobb élmény talán az volt, hogy egy helyi vezető kenuval megmutatta a sziget lagúnáit, kicsit a tengerre is kivitt, mesélt a helyi állatokról és növényekről, meg is mutatta őket (pl. a hatalmas anakondát, ami felettünk aludt az ágon), aztán hazagyalogoltunk, útba ejtve a helyiek faluját.
Ezen a szigeten kb. 7-8 szálloda működik, mindegyik eléggé luxus, és persze mindegyiknek saját kis strandja(i) van(nak). A helyiek viszont a sziget közepére szorultak (eredetileg szétszórtabban éltek, és bár még most is több falucska van, de valójában eléggé beszűkült a mozgásterük). Látva, hogy milyen körülmények között élnek, már egyáltalán nem volt vicces a hideg/melegvizet büszkén mutató nő. A helyiek viskóiban nemcsak melegvíz nincs, hanem vezetékes víz, csatorna és villany sem. Meg úgy általában semmi. Aki nem jut munkához valamelyik szállodában, az próbál a turistáknak eladható dolgokat készíteni (ékszerek és dísztárgyak kőből, kagylóból, korallból vagy akár a kávé csomagolópapírjából) és elég intenzíven a turisták nyakára járva eladni ezeket. A faluban pedig a nők maradnak a sok-sok gyerekkel (idegenvezetőnknek 8 van, de egészen fiatal nyakláncárusoknak is legalább 2 – persze nem ellenőriztük, de valószínűleg tényleg), és ők (mármint a nők) is próbálnak valamit eladni a ritkán odatévedő turistáknak.
Mindezzel együtt több ember különböző keresztkérdésekkel való zaklatása után is csak azt állították, hogy a helyiek örülnek a turizmusnak, és milyen jó, hogy Uribe elnök óta ilyen biztonságos az ország, és egyre több turista érkezik. Az egyetlen negatívum, amit sikerült kihúzni belőlük az volt, hogy mivel a szállodák vendégei panaszkodtak, hogy hangosak a hétvégi bulik, kénytelenek voltak a sziget közepére áttenni a „közösségi házat”. Szóval váratlan pillanatban, de egy kis betekintést nyertünk az országra jellemző kettősségre, ahogy a nagyon szegények és a nagyon gazdagok élnek egymás mellett. Nem akarom persze túlnaívkodni a dolgot, világos, hogy ez mindenhol így van, csak valahogy a városi jelenségeket már megszoktuk, míg ezen a csöpp kis paradicsomi szigeten szembesülni ezzel a hatalmas kontraszttal erősen elgondolkodtató volt.

Cartagena

Cartagena Kolumbia északi részén, a Karib-tenger partján fekszik, és ezzel nagyjából már lehet is sejteni, hogy mi következik…

Az első döbbenetből magunkhoz térve, miután megcsapott a karibi hőség a repülőből kilépve (Buenos Airesből egyébként Bogota közel 7 óra, és onnan Cartagena még másfél), a következő meglepetés az volt, hogy a szállodai szobában miért állították hűtőszekrény hőmérsékletűre a légkondit. Később kiderült, hogy az lett volna a 23 fok, úgyhogy tippelni se tudok, hogy kint mennyi lehetett, de a hőérzet bőven 40 felett, az biztos!

Maga a város nagyon fotogén, nagyrészt megmaradtak az eredeti városfalak, azokon belül pedig elég jó állapotban a gyarmati stílusú épületek,

és persze zöld terek, nagy templomok, meg rengeteg vidám szobor (és persze a kötelező Bolivar lovasszobor a főtéren). Többször eszembe jutott, hogy Kuba is ilyen szép lehetne…

De a legjobb az egészben, hogy bár rengeteg a turista, a helyiek nem adták meg magukat, élik tovább az életüket: mennek iskolába (természetesen egyenruhában) és dolgozni, zajlik az élet az utcán, veszik a friss gyümölcsöket és gyümölcssalátát, isszák a guruló akváriumból merőkanállal mert jeges limonádét (erre nem mertünk benevezni, pedig nagyon csábított), dominóznak a téren, demonstrálnak (nem jöttünk rá, hogy mi okból, de a hatalmas európai zászlóból arra következtettünk, hogy csatlakozni akarnak az EU-hoz), és szakadatlanul telefonálnak.

Mobilja itt szinte mindenkinek van, viszont a tarifarendszer olyan, hogy a saját mobilt inkább csak hívásfogadásra használják, ha fel kell valakit hívniuk, akkor az utcai „percárusok” telefonjait használják, mert ők a nagy tételben vásárolt perceket olcsóbban adják, ráadásul a különböző szolgáltatók csomagjai közül mindig tudják, hogy lehet a legolcsóbban telefonálni. Ilyen mobilkölcsönző embereket kb. 50 méterenként látni az árnyékos padokon vagy kis sámlikon.

Városnézés gyanánt leginkább az utcákon bolyongtunk, igyekeztem nem lefényképezni minden egyes házat, erkélyt és növényt, felmentünk kicsit a városfalra, de már kora reggel is közel elviselhetetlen volt a hőség, úgyhogy onnan gyorsan le is jöttünk,

megnéztük az aranymúzeumot (gyarmati idők előtti kultúrák) és az inkvizítorok palotáját (ahol nem találtattam könnyűnek a boszorkánymérlegen, úgyhogy ez most már hivatalos), a katedrálist, a modern művészetek múzeumát (ez valójában picike és nem valami érdekes) és legfőképpen gyakori szüneteket tartva licuadot ittunk (hideg, friss gyümölcsből készült turmix, tejjel vagy vízzel, próbáltunk mindenféle gyümölcsöt így végigkóstolni, nagyrészt nem tudtuk, hogy mit rendelünk, de mindegyik finom volt és roppant izgalmasnak hangzott… mivel a helyi vízben nem bíztunk, eleinte tejjel kértük, de aztán Aykan egyszer meglátta, hogy ez víz+tejport jelent, úgyhogy onnantól mindegy volt…).

A babakocsit hiába vittük magunkkal, ebben a hőségben és tömegben nem vált be, maradt általában a kenguru, amivel – és a benne nézelődő fehér babával – általában nagy sikert arattunk. Kartal jól viselte az utat, legjobban a szálloda medencéjében pancsolás tetszett persze neki (amit mi természetesen csakis kényszerből és az ő kedvéért vezettünk be naponta kétszer :D).

És most bajban vagyok, mert azt kellene mondanom, hogy jó eséllyel Cartagena Dél-Amerika legszebb városa, de nem akarok reklámot csinálni neki, mert először is jöjjön mindenki Argentínába és csak utána Kolumbiába. De utána tényleg!

Kolumbia – az előzmények

Az úgy volt, hogy még az előző főnököm megkérdezte, hogy érdekelne-e a regionális audit képzés Bogotában, és én mintegy fél másodpercnyi kemény tipródás után (azt is inkább az udvariasság kedvéért) rávágtam, hogy igen. Aztán meg kellett várni az új főnökömet, meg egyéb szervezési bonyodalmak miatt a legutolsó pillanatig bizonytalan volt, hogy megyünk-e, de végül sikerült 4 napot nyaralni és 4 napot képződni Kolumbiában.
Ha jól belegondolok, európaiként (na jó, ez erősen országfüggő is azért) Dél-Amerikából talán Kolumbiáról lehet a legtöbbet tudni/hallani, de ezek nem éppen turistacsalogató kategóriájú dolgok: drogbárók és minden egyéb kokainnal kapcsolatos dolog, emberrablások, gerillák, a FARC, és újabban az amerikai katonai bázisok és az emiatt kialakult konfliktusok Venezuelával... De persze ha Kolumbia, akkor kötelező megemlíteni Gabriel García Márquezt is, aki talán az ország legfontosabb kultúrexportcikke, bár Mexikóban él.
Személy szerint én egy kolumbiait ismertem az út előtt, az egyik spanyoltanáromat, akinek kolleganőm szerint tipikus kolumbiai akcentusa van, azaz olyan, mintha egy alma lenne a szájában (csakúgy, mint Shakirának, aki szintén kolumbiai, ezt is a kolleganőmtől tudtam meg). Ezt az almás elméletet sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, az akcentusokhoz minden nyelven botfülem van, egyszerűen képtelen vagyok megkülönböztetni (vagy akár észlelni) őket.
Ezeken kívül két ismerősöm buzdított lelkesen, hogy Kolumbia milyen fantasztikus ország (előző főnököm, aki ott is állomásozott valaha és imádta, meg persze Klaudia az élményeivel és képeivel, amiket ezúton is köszönök!), és végül pár nappal a rajt előtt befutott az útikönyv is, úgyhogy legalább egy kicsit fel tudtam készülni.
Az útikönyv szerint hatalmas boom várható a turizmusban, mert mostanra az ország nagy része a turisták számára biztonságos, az ország fekvése és természeti adottságai talán a legjobbak Dél-Amerikában, itt laknak a legbarátságosabb emberek és a kolumbiai kormány is erőteljesen kampányol (Argentínában is láttam hirdetéseiket), a szlogenjük pedig az, hogy az egyetlen kockázat, hogy maradni akarsz.
Mivel nagyon kevés idővel kellett gazdálkodnunk, és a távolságok is hatalmasak az országban, végül úgy döntöttünk, hogy nyaralni Cartagenába és egy közeli szigetre megyünk, és onnan vissza Bogotába a képzés idejére. Nem tudom, hogy az előzményekből világos-e, hogy miért, de nagyon-nagyon vártuk ezt az utat.

Szenzáció!

Tudom, hogy azt mondtam, hogy most egy darabig nem, de ezt még muszáj:
http://index.hu/tudomany/urkutatas/2009/09/07/ujabb_hat_magyar_nevu_kisbolygo/

Rövid szünet

Lehet, hogy fel sem tűnne, hogy kis szünet következik a blogban, de azért előre szólok: szerdán elutazunk Kolumbiába nyaralni és képzésre.

A közlekedés 1. – a gyalogos (na de Csíkos úr!)

A gyaloglással kezdem. (Ha minden jól megy, lesz a sorozatban mindenféle: taxi, autó, busz, metró, motor- és rendes kerékpár is!) Jó sokat jártuk már így a várost, úgyhogy ebben egész tapasztaltnak számítok, tehát biztosan állíthatom, hogy gyalogolni ugyanúgy kell, mint máshol: bal, jobb, bal stb. Az úttesten is át lehet kelni, ha jól körülnéz az ember, sőt babakocsival kifejezetten könnyű, mert mindig átengednek (és az akadálymentesítés is elég jó, a környékünket például most csinálták meg – kisebb-nagyobb sikerrel). A tempó nagyvárosi, nem New York, ahol mindenki rohan, de nem is az andalgós luxembourgi sétálgatás. És akkor jöjjenek az érdekességek, de előtte azért leszögezem, hogy én szeretek gyalog közlekedni:
1/ az útburkolat itt-ott igencsak hiányos, ez mondjuk inkább csak babakocsival kínos, amúgy gondolom nem zavaró.
2/ szmog (ezen nincs mit szépíteni, sajnos a hatalmas forgalom miatt ez adottság). Emiatt aki csak teheti a parkokban tölti a hétvégéjét, vannak piknikezős parkok, sportolós parkok, játszóteres parkok és kutyafuttatós parkok, kis parkok és nagy parkok, óriási öreg fásak és persze pálmafásak, tavasak, szökőkutasak, madarasak, szobrosak, szépek, csúnyák, de mindenesetre elég sok a park, főleg a környékünkön.
3/ art attack – szerintem sajnos az a legjellemzőbb az itteni sétára, hogy állandóan kerülgetni kell a kutyaszart. Rengeteg a kutya, és persze messze nem mindenki takarít el utánuk (bár egész sokan igen). A házak/boltok előtt még nem is olyan vészes a helyzet (mert a házmesterek reggel letakarítják a járdát), szerintem a kutyák elől elzárt parkok körül a legrosszabb, mert a kutyások kénytelenek arra kerülni, és ott senki sem takarít. Az én túlélési stratégiám az, hogy a parkokon mindig keresztülmegyek, még ha kacskaringósak is az utak, mert mellettük nagy az aknaveszély, és gyakran büdös is van.

Kartal akusztikai kísérletei

Indián csatakiáltás (összefont kezekkel, tárgyakkal, anya/apa kezével), tálba nevetés, elefántba huhogás…

Egy augusztusi hétvége

Ami persze itt javában telet jelent(ene), de azért senki se izguljon, nem fázunk! Sőt, ahogy azt előre gondoltam, mire kalandos útjuk után végre visszakaptuk téli ruháinkat, már nem is igazán tudjuk őket használni, mert a hideg tél kb. egy hétig tartott (na jó, még visszatérhet…). Azon az egy héten viszont hiányzott a meleg cipőm, ahogy az elején a szandálok, úgyhogy Judit, hiába minden csodálkozás, bizony túl kevés cipőt csomagoltam!
És akkor álljon még itt emlékül, valamint a jövőben költözőknek tanácsként, amit tanulságként leszűrtem:
- soha nem akarok költözni!!!/soha ne költözzetek!!! (és persze bőröndöt/táskát/dobozt látni sem, tehát utazni sem akarok soha többé – egy pár napig legalábbis…)
- akármilyen óvatos becslést szorozz meg kettővel/hárommal/néggyel (köbméter, ár, idő), még akkor is, ha már biztosan tudod, hogy mi mennyi lesz!
- cipőből soha nem elég, viszont ruhából bő egy heti adaggal ki lehet(ett volna) gazdálkodni…
- Kartal utazóágya nagy kincs volt, anélkül nem ment volna, mint ahogy az összes játékára és egyéb dolgaira is szükség volt, akárhol is laktunk.
- az elektromos fogkefémtől többet ilyen hosszú időre nem válok meg (becsszó!)
- hiányoztak a könyveim is nagyon (itt jegyzem meg, hogy akinek bármi ötlete van, hogy miként élhetnék újra a Budapesten ragadt könyveimmel egy fedél alatt – a hazaköltözés per pillanat kizárva (mint ahogy minden egyéb költözés is, lásd első pont) – az hatalmas jutalomban részesül), bár persze mire kipakoltam, rájöttem, hogy már majdnem mindet olvastam, úgyhogy három évre biztos nem lesz elég az olvasnivaló… És tévedésből nem hagytam ott senkinél a luxembourgi kirándulásos könyvet, úgyhogy azt az első luxembourgi látogató visszaviheti magával, ha igényt tart rá. (Ha nem, akkor a második. És így tovább…)
És akkor visszatérve a hétvégére: a legizgalmasabb talán az volt, hogy Kartalt elvittük fodrászhoz. Szerencsére profi gyerekfodrász volt, így nem esett kétségbe Kartal reakciójától, és pillanatok alatt végzett, emiatt viszont arra se volt időm, hogy lefényképezzem a nagy eseményt, különös tekintettel az autó alakú székre. Talán majd legközelebb.
(Azért kárpótlásul egy előtte/utána kép, itt hívnám fel a figyelmet a gödröcskére Kartal bokáján – ez az új kedvencem!)
Ezen kívül a környékünket derítettük fel kicsit jobban, megtaláltuk a bevásárlós helyeket, múzeumokat, éttermeket, amiket majd mind be kell járni. Elsétáltunk Aykan kiszemelt aikido klubjához is. Jó egy órányira van, úgyhogy ha Aykan heti kétszer-háromszor odagyalogol a felszerelésével együtt, akkor be se kell mennie, így is eleget sportol :). Viszont a klub közelében elmentünk egy templom mellett, ahonnan igazi fergetes mise hangjai szűrődtek ki (rockzene, mint az amerikai filmekben a fekete templomokban), lehet, hogy majd egyszer be is megyünk. És nem messze onnan láttunk még egy pop-rock középiskolát, az is érdekes lehet.

Ta-dámm

Beköltöztünk!!!
Kartal már alszik a szobácskájában (a kicsinyítő képző nem véletlen, gondolom az ilyen zsebkendőnyi gyerekszobák mintájára születtek Dahl és (a szerintem tőle igen sokat lopó) Rowling szekrényben lakó hősei, de cserébe Kartalnak megmaradt a vendégszoba játszani), leengedtük az elektromos redőnyöket, és már csak néhány bőrönd látványa választ el a teljes otthonosság érzetétől (de hát kidőltünk estére a sok pakolás, hurcolkoldás, újabb pakolás, nagybevásárlás majd újabb pakolás után, pedig elég jó stáb segített).
Egyelőre úgy tűnik, hogy itt minden működik (lám az internet is, de van kábeltévé, telefon, és ami ennél is sokkal fontosabb: melegvíz, fűtés, villany), a tulajdonos továbbra is rendkívül szimpatikus, rugalmas és segítőkész, és a ház gondnoka (házmester? házfelügyelő? házbizalmi?) is beszállt segíteni.
Na, ha már itt tartunk, erről a gondnokosdiról pár szó: Magyarul nincs ennek megfelelő intézmény (szerintem), de a török kapIcI hasonló, úgyhogy nekem nem volt nagy újdonság az „encargado”. Ő a ház mindenese, de ez nem merül ki abban, hogy kihúzza a kukákat az utcára és kicseréli az égőket a folyosón, hanem a lakásokba is őt hívják, ha bármit meg kell oldani (szerelni, fúrni-faragni, hozni-vinni). Általában a házban lakik (a házmesterlakásban persze), így gyakorlatilag non-stop lehet riasztani. Ha nincs biztonsági őr a házban (nálunk van), akkor napközben ő nyitogatja a kaput is, köszön a lakóknak, az előző házban lévő még a liftet is mindig hívta nekünk, ha látta, hogy jön a babakocsi. Tehát ez a dolog praktikus oldala, de hogy mitől is „jelenség” ez Buenos Airesben? Talán attól, hogy általában drapp egyenruhát hordanak, reggelente mindegyikük takarítja az utcát a ház előtt (söpörnek, porszívóznak és felmosnak) és a ház bejáratát (lemossák az üveget, kifényesítik a kaputelefont stb.). (Ettől nekem egyébként munkába menet mindig az Égből pottyant mesék záródalát kell dúdolnom!) És hogy a legtöbbjük ott ücsörög egész nap a ház üveges bejárata mögött, amitől engem sokszor ketrec-érzés fog el, mert meg lehet őket bámulni, mint az állatkertben (persze a helyi középosztály számára gondolom láthatatlanok). A már emlegetett eddigi egy darab kiállításunkon volt is egy videóinstalláció erről a témáról, egy házmester egy napját mutatta, szörnyen nyomasztó volt.
Na, de visszatérve a mi remek házunkra (ahol a munka nyomasztó része a biztonsági őröknek jut, akiknek ráadásul be se lehet látni a fülkéjükbe, amitől viszont rettentő félelmetes kívülről a ház!), Hugo állítólag szuper házmester, és eddig tényleg rögtön mindent megoldott. A lakás szép és jó, sok extrával (volt köztük olyan meglepetés is, ami csak tegnap derült ki), aki jön látogatóba, majd meglátja! Kartal a tegnapi tartózkodó kezdet után (akkor leltározni jöttünk) ma már teljesen birtokba vette, elkezdte felderíteni a rosszalkodási lehetőségeket (mi meg nagyon lessük, hogy kell-e valamit gyerekbiztossá tenni…)
A költöztető cég hétfőn hozza a hajóval küldött cuccainkat, egyelőre izgulunk, hogy a konyhában minden elférjen (mert alapvetően van már mindenből, így nem sok hely marad a másik teljes felszerelésnek…), de majd logisztikázunk.
Aki előtt nyitva a Buenos Aires térkép, az Avenida del Libertador és Coronel Diaz kereszteződésnél keresse a házunkat, a környéket pedig holnap indulunk felderíteni alaposabban.

Kartal majdnem 9 hónapos

Ennek örömére visszaolvastam a féléves korában írtakat, és azt kell hogy mondjam, hogy nem sok minden változott az evéssel és alvással kapcsolatban (na jó, mivel azóta dolgozom, egyszercsak elhagytuk a napközbeni szoptatást és ebédre tejpépet kap), a méretei sem változtak jelentősen (direkt elmentünk a gyógyszertárba, ahol van pénzbedobós babamérleg, és ruhástul, pelenkástul, a babamérleget letakaró extra textilpelenkástul, jó nagy adag tejpép után volt 8500g – aki tudja, nettósítsa), kivéve, hogy talán 3 héttel ezelőtt egy napon arra ébredt, hogy kinőtte minden ruháját (úgyhogy azóta végigjártunk rengeteg bababoltot, hogy vegyünk neki újakat, de itt a lusta szülőknek való body+rugdalózó helyett a rendkívül csinos, ámde nem igazán praktikus a sláger, úgyhogy tényleg vadászni kell a jó darabokat). (Jöhet még egy zárójel? Ha minden jól megy, nemsokára megkapjuk a konténerbe rejtett dolgainkat, és kíváncsian várom, hogy az akkor óriásinak ítélt babaruhákból lesz-e még bármi, amit fel tud majd venni…)
És akkor jöjjön az, hogy miben fejlődött hatalmasat:
Mozgás: természetesen a forgás minden irányba már alap, és a kúszást is tökélyre fejlesztette. Igazi kis kommandósként közlekedik, most már néha meglepően gyorsan, a legújabb, hogy át tud kúszni a lábunkon is, illetve alacsonyabb polcra felkúszik és már le is tud jönni! Néha mintha már próbálkozna a mászással is, de hogy napok vagy hetek kellenek még hozzá, az majd kiderül. Vannak már függőleges törekvései is, de ezekhez még nem eléggé motivált. Ülni sem igazán ül még, de szerintem tudna, csak nem érdekli.
Beszéd: rengeteget halandzsázik, énekelget, sikongat, néha már belemegy a felelgetős játékba. Saját szavakat még nem fedeztünk fel nála, talán csak az állandó, hogy ha ízlik neki a kaja, akkor azt mondja, hogy mammammamma (török babanyelven egyébként a kaja ’mama’, tehát lehet, hogy ez az első igazi szava, de szerintem inkább csak nyammog). Van még a szerelmes hangsúllyal előadott tetetete (leginkább az esti szoptatás után), amitől olvadoznak a szülők. Egyéb hangok közül most nagy kedvenc a nyelvével csattogás és cuppogás különböző szájtartásokkal (pl. csücsörítve különösen vicces), a berregés (rrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr) és a perregés (összeszorított ajkakkal – ez az a köpködős, amit minden gyerek imád).
Játék: egyre interaktívabb, ma pl. a tükör előtt nyújtogattuk a nyelvünket. Általában is akkor nevet legjobban, ha mi nevetünk. A kengurut eleve imádja, de ha nyűgös lenne benne, akkor azzal mindig el lehet szórakoztatni, hogy én Aykan háta mögül különböző helyeken bukkanok elő és nagy kreatívan azt mondom, hogy kukucs. Amint megtalál, hatalmasat kacag. Amúgy korának és nemének megfelelően kedvencei a cipzárok, órák, radiátorok, kábelek, konnektorok és kapcsolók. Naponta százszor is bekúszik az asztal alá, megrángatja a kábeleket, kikapcsolja az elosztót (világítós narancssárga kapcsoló, de vissza is kapcsolja, pedig akkor nem is világít!), és ha még ennyi idő alatt sem kaptuk el, akkor kihúzza az elosztóból a számítógép zsinórját (igen, azt akarja mondani, hogy vele foglalkozzunk inkább). Először általában határozott irgum-burgummal próbálkozom, amire abbahagyja, amivel foglalkozik, felém fordul, rámnevet (kinevet), aztán persze folytatja. Ezután jön a nem szabad, amit elég jól ért már. Aykan ezzel szemben kedvesen próbálja elcsalogatni, vagy kihalássza, felkapja és játszik vele (amivel szerintem csak még vonzóbbá teszi a dolgot). Ezek után talán már nem is kell mondanom, hogy Kartal elképesztő mértékben apás!
Mindenmás: továbbra is nagyon jókedvű, mosolygós és egyre barátságosabb, bár azt figyeltük meg, hogy inkább a nőkkel. A gyerekeket érdeklődve figyeli, a férfiak nem nagyon érdeklik, a fiatal nőkkel viszont flörtöl, mosolyog rájuk, integet nekik. Különösen nagy kedvencei a pincérlányok, ami nekünk persze jól jön :)

Jól fogunk lakni

Végre beszámolhatok a remek hírről: pénteken aláírtuk a bérleti szerződést, és ha minden a tervek szerint halad, augusztus 1-én költözhetünk!
A hosszú késlekedés oka, hogy a legutóbbi elhúzódó ügy vége az lett, hogy a tulajok nem írták alá a szerződést, és ezzel bő hat hetet vesztettünk. Az a hét volt a mélypont, küzdöttünk a biztosítóval, bankkal, legfőképp a tulajokkal (már gyakorlatilag átadták a lakást, elmagyarázták, mi hogy működik, hova kell kivinni a szemetet, leellenőriztük a leltárt az utolsó kiskanálig és szappantartóig, amikor végül lemondták, mert olyan biztosítást nem lehet kötni, ami az összes törékeny tárgyra kiterjedne, és túlságosan féltették a vázáikat…), és utolsó csapásként a babysitter is felmondott, mert ők sem találtak lakást Buenos Airesben, ezért vissza kellett költözniük vidékre.
Amikor erre azt mondtam, hogy innen már csak javulhat a helyzet, a főnököm sejtelmesen hümmögött (de ő furcsa módon annak örül, hogy pár nap múlva visszaköltözik Brüsszelbe), és hát tényleg volt néhány bizonytalan napunk… Kiderült, hogy a babysitter az utolsóelőtti csapás volt csak, mert közben az apartmanunkat már mások lefoglalták júliusra, így az is világos lett, hogy újra költözni kényszerülünk (furcsa is lett volna 2 teljes hónap egy helyen…). Az új hely pedig nagyon nem jött be, nem működött a fűtés, szivárgott a gáz, és általában véve sem olyan szép és jó és nagy, mint az előző. Már majdnem újra költöztünk, de a tulajok iszonyú erőbedobással próbáltak segíteni, és a második adag elektromos fűtőtest és harmadik brigád gázszerelő felvonultatása után (mindez 2-3 nap alatt) végül lakhatóvá vált a lakás, így hát maradtunk, és végre koncentrálhattunk a fontos dolgokra.
És bár ez azt jelentette, hogy vissza a start mezőre, azért már sokkal tapasztaltabban vágtunk bele a keresésbe. Na jó, a babysitterrel megint szerencsénk volt, mert Aykan itteni török barátja ajánlott (ismét) valakit, és bár elsőre nem vállalta, végül ráállt a dologra, és eddig nagyon elégedettek vagyunk vele (egyébként gyógypedagógiát tanul esténként az egyetemen, és van egy kétéves lánya – minden szempontból ideális!).
A lakást pedig újabb kb. 20 jelölt után találtuk meg, de érdekes módon azon a napon több jót is láttunk (pl. ugyanabban a házban is volt még egy), pedig már kezdtük feladni a reményt… Múlt hétvégén ezért nagy volt az öröm, a boldogság, megírtuk a kívánságlistát a tulajoknak, hogy milyen apró változtatásokat szeretnénk. Mindenbe belementek, úgyhogy ezúttal semmi akadálya nem lehetett volna a dolognak, ha a Delegáció időben közbe nem lép, de persze közbelépett, és majdnem sikerült is eltántorítania a tulajokat, de végül mégsem, és így most rohamtempóban teszik a lakást még biztonságosabbá, hogy augusztus elsején beköltözhessünk.
Én továbbra is optimista vagyok, most már csak nem jön közbe semmi, de azért Aykan megfontoltan azt javasolta, hogy pezsgőt csak beköltözés után bontsunk. Úgyhogy erre még várunk, de előzetes foglalásokat már fogadunk a leendő vendégszobába!

Japánkert és múzeum

Beköszöntött a dermesztő tél 12 fok körüli maximumokkal, de mi a forró nyarakra gondolva meg akartuk nézni, hogy a kiválasztott ház többi lakásának van-e légkondija, vagy tényleg jól működik a hideg-meleg levegős rendszer, ahogy állítják, és nem kell a szerződésbe (ha valaha eljutunk odáig) erre vonatkozóan semmit beletenni. Megnéztük a házat újra, de nem lettünk okosabbak, mert nem látszik, hogy vannak-e légkondik.
Viszont ha már arra jártunk, elsétáltunk a parkba, és az ebédidő közeledtével bevillant, hogy a Japánkertben állítólag jó szusit lehet kapni. Ezt sajnos majd később kell tesztelnünk, mert épp dugig volt az étterem, ezért csak a kertben sétáltunk körbe (sok-sok más emberrel együtt, akiket vagy a japán dobosok vonzottak ide, akik épp előadtak, vagy ez a hely mindig ilyen népszerű a hétvégén). A hely egyébként kisebb, mint gondoltuk, viszont nagyon szép, nyugodtabb hétköznapokon biztos jól ki lehet itt kapcsolni.

És végre múzeumban is voltunk! Mivel ez volt az első kísérlet Kartallal, azt a kisebb kiállítóhelyet vettük célba, amit már régebben kinéztünk magunknak (az egyik esélyes lakásjelölt közvetlen szomszédságában). Az épület a kevésbé spanyolos Palais de Glace névre hallgat, mivel eredetileg jégcsarnoknak épült, aztán különböző funkciók után lett belőle végül múzeum, ahol főleg fotókiállításokat és egyéb modern vizuális művészeti bemutatókat rendeznek. Júniusban például esténként dán filmeket lehet itt nézni, kár, hogy ezt most nem tudjuk megoldani, de cserébe megnéztük a Vizuális művészetek nemzeti szalonja 2009 c. kiállítást, ami azért jobb volt, mint a címe. Kartal eleinte aludt, aztán valamelyik hangosabb videóinstallációnál felriadt, és onnantól roppant érdeklődően nézelődött, kommentálta a műveket, és a kedvenceknél mosolygott és tapsikolt is. Úgyhogy majd bátran elvisszük más múzeumokba is!

Szavazás, Belgrano és Chinatown

Meglepett ez a rengeteg munka (hatalmas szerelem), ami itt fogadott, így hétköznap egyáltalán nem érek rá beszámolni a fejleményekről, hétvégenként meg próbálok csemegézni a sok-sok téma közül, amiket igyekszem legalább felírni, hogy egyszer majd írjak róluk… Viszont az érdekességek még várhatnak, jöjjön inkább a múlt hétvégi városnézés, amíg még emlékszem, hogy mit is csináltunk.
Itt (mint az egész amerikai kontinensen) szombaton kellett szavazni, úgyhogy ezúttal családostul kitaxiztunk a magyar nagykövetséghez. Úgyis meg akartam mutatni Aykannak ezt a környéket, gondoltam, hogy tetszeni fog neki, sőt azt is borítékolhattam volna, hogy rögtön közli majd, hogy költözzünk inkább ide (és tényleg). Ez a városrész ugyanis inkább kertváros, kisebb forgalom, széles, fás utcák, és toronyházak helyett – hmmm, családi házakat akartam írni, de ahhoz túl nagyok, úgyhogy mondjuk inkább – kertes házak. Persze az világosan látszik, hogy itt is igen jómódban élnek, szóval lehet, hogy mégiscsak rendben van az a családi ház dolog. A hely szerintem attól igazán hangulatos, hogy teljesen összevissza stílusú házakat lehet látni, ha értenék hozzá, azt is elmondanám, hogy milyen stílusúak, de talán úgy tudnám leírni, hogy van itt mindenféle európai stílus másolata, de közte néha felbukkan valami nagyon szép (vagy legalább érdekes) modern csoda is. Hiába, néhány gazdag családnak is lehet azért ízlése.
A szavazás rendkívül családias hangulatban zajlott, bár a lépcsők miatt a babakocsival Aykan kint maradt, amíg a hivatalos részt lezavartuk, de utána kijöttek azért megnézni Kartalt, aki épp aludt persze, úgyhogy majd máskor mutatom be rendesen.
Utána jó nagyot sétáltunk, elmentünk Belgranóba, ami nem hagyott bennem mély nyomokat, kivéve Chinatownt. Illetve még a kínai rész mellett átvágtunk egy nagy parkon, ami már a kínai kultúra jegyében tele volt csoportosan tájcsizó, meditáló és egyéb furcsa dolgokat művelő emberekkel, jól meg is csodáltuk őket. Meg a kutyafuttatót is, de a kutyákról majd egyszer máskor.
Chinatown icipici, de amúgy ugyanolyan, mint mindenhol: boltok, éttermek, akupunktúra, talán annyi különbséggel, hogy itt vegyesebb a felhozatal: a kínaiak mellett vannak thai, vietnámi, japán éttermek is. Mi végül persze kínai kaját ettünk, legalább itt volt leves (sőt levesválaszték) is. Amúgy is remek éttermet fogtunk ki (köszönjük ismét, Lonely Planet!), biztos jövünk majd még ide.

Égés

Megismerkedtünk az argentín egészségügyi rendszerrel, és ez alkalommal nem a gyönyörű magánkórházra gondolok, hanem elkeveredtünk egy „igaziba” is. Aykan főzöcskézés közben (mit is főzött volna először, ha nem a híres lencselevest?) leforrázta magát (konkrétan a bal karját), és bár addig tudtuk, hogy jéghideg víz alá tartani 10 percig, az nem volt világos, hogy hogyan tovább.
Felpakoltuk tehát kis családunkat, és bementünk a szomszédos gyógyszertárba tanácsot (vagy csodaszert) kérni. Azt javasolták, hogy mutassuk meg inkább orvosnak, és ajánlottak is egy bőrgyógyászt. Mivel azonban az orvosnak magánpraxisa van, mint kiderült, délelőtt egyáltalán nem rendel, úgyhogy újra bementünk egy gyógyszertárba (ezúttal több saroknyit kellett keresgélnünk, ami furcsa, mert jellemzően 50-100 méterenként következnek a gyógyszertárak), ahol ismét azt tanácsolták, hogy orvoshoz menjünk, és ajánlottak is egy kórházat.
A kórházra csak a kafkai jelzőt találtuk, mert több mint egy órán át jártuk a lehangoló, elhanyagolt folyosókat (persze mindig valaki kedvesen útbaigazított, csak épp a bőrgyógyászat itt sem fogadott délelőtt, a sürgősségi osztály meg mindenki szerint máshol van – pedig a dolgozókat kérdeztük, nem a betegeket!), a babakocsi miatt végigjártuk a furcsábbnál furcsább teher- és ki-tudja-mit-szállító lifteket, míg végül az egyik liftből kiszállva épp a sürgősségi osztály betegfelvételi részébe botlottunk. Itt néhány profi kérdés alapján egyből megállapították, hogy másik kórházba kell mennünk, ahol az égési sérüléseket kezelik. A megoldás ismeretében viszont már könnyen mentek a dolgok, az illetékes kórházban nagyon kedvesen, gyorsan, ügyesen és ingyen ellátták Aykant, még egy tégely krémet is adtak ajándékba, hogy azzal kenegesse napi háromszor a karját (de vajon miből él meg az a rengeteg gyógyszertár?). Adtak időpontot is, hogy ha egy hét múlva nem javulna, akkor hova tudunk menni, de szerencsére erre nincs szükség, mert a fájdalom elmúlt, és az égés helye is gyorsan javul, bár valószínűleg még sokáig fog látszani.Már csak azt nem tudom, hogy a kórházépítészet külön szakirány vagy a labirintustervezéssel összevonva tanítják?

Szomorú

Nem akarok itt a blogon politizálni, ez olyan családos-utazós blog inkább, de akkor is elkeserítenek a választási eredmények. Egyedül abban bízom, hogy aki most nem ment el szavazni, talán legközelebb jobban meggondolja a dolgot – akárkire is szavazott volna.
Aykan azzal vígasztalt, hogy majd nem költözünk soha Magyarországra (és persze Törökországba sem), ez elég szomorú, nem?

Átmeneti szállás

Már múlt hét szombaton egész lelkesek lettünk, amikor sétáltunk kicsit az új (átmeneti) lakás környékén. Bár az ügynökség Recoletaként hirdette (mert az a legmenőbb városrész), valójában ez már Retiro a térkép szerint, de ez talán száz méteren múlhat. Viszont tényleg más hangulatú is ez a környék, míg Recoletában rengeteg az étterem, itt szinte csak kávézók, boltok, cukrászdák vannak – veszélyes hely :). Közelebb kerültünk ahhoz a parkhoz, ahova Aykan rendszeresen vitte/viszi sétálni Kartalt, és amúgy is kicsit talán pezsgőbb, érdekesebb itt lakni.
Ráadásul a lakás is kellemes meglepetést okozott, mert ugyan az interneten is jól nézett ki (azért ezt választottuk), de élőben sokkal szebb és tágasabb. Volt ugyan némi fennakadás az elején, mert félretájékoztattak a fűtéssel kapcsolatban, aztán kiderült, hogy valójában nem működik, de viszonylag gyorsan megoldották szerencsére (itt ugyanis már tél van, és ha nem is olyan borzasztó hideg, azért éjjel fázós). Az első héten volt két komolyabb áramszünet is, először vagy 4-5 órába telt, mire megszerelték, a második meg rettentő rosszkor jött, mert épp akkor találkoztunk a babysitterrel, aki holnap kezd nálunk – bár ha mást küld maga helyett, nem biztos, hogy rájövünk, mert végig koromsötétben tárgyaltunk.Összességében nagyon jó döntés volt, hogy átköltöztünk, itt elég helyünk lett kipakolni a bőröndökből, Kartalnak hatalmas lehetőségei lettek a mozgásra, (és sokat is fejlődött, már gurul jobbra-balra, és egyre eredményesebben kúszik, bár még csak centiméterekben mérhető a haladás), Aykan azonnal birtokba vette az igazi konyhát és jókat főz (nekünk is, a babának is), este is tudjuk használni a fürdőszobát, és Kartalnak saját szobája van (így mindenki jobban alszik).

Dühöngő

Úgy terveztem, hogy a lakásügyről majd akkor írok, amikor már megoldódott, és akkor visszatekintve majd milyen vicces lesz ez a sok nyüglődés, amivel járt. És ez persze 1-2 héttel ezelőtt lett volna. De mivel ezt kérdezitek legtöbben, hát elmesélem, hogy eddig mire jutottunk.
Figyelmes olvasók talán emlékeznek hurráoptimista bejegyzésemre lakástémában, akkor még minden olyan szépen indult, csak aztán a kinézett lakás tulajdonosait elnyelte a föld, ahonnan előrángatták őket, de nem voltak tárgyalóképesek, fel akarták verni az árat, és közölték, hogy csak június végére lesz beköltözhető állapotban a lakás.
Ezért folytattuk a keresgélést (immár önállóan, a Delegáció segítsége nélkül), és találtunk egy újabb jelöltet, ami mindkettőnknek nagyon tetszik. Helyes ingatlanos lány mutatta meg (most vissza is kerestem, május 11-én), aki elmondta azt is, hogy azonnal beköltözhető (erre ugyanis direkt rákérdeztünk). Az ár persze kapásból magasabb volt, mint a hirdetésben, de ez az eddigi tapasztalatok alapján nem lepett meg.
Miután visszajeleztünk, hogy érdekel a lakás, gyorsan szerveztek még egy bejárást, ahova eljött a biztonságért felelős kollégám is (jó hosszú kérdőívvel a tűzvédelmi meg biztonsági dolgokkal kapcsolatban), itt már az ingatlanos cég főnöke mutogatta végig a dolgokat, részletesen elmagyarázott mindent (melyik berendezési tárgy marad, mi az, amit visznek stb.), aztán jött a hidegzuhany (bár a fejlemények ismeretében inkább langyos volt…), hogy a tulaj Miamiban dolgozik, és csak május 23-án tud iderepülni, ezért a lakást csak június 1-én adják át.
Ennek nem örültünk, mert már nagyon költöztünk volna (nincs baj a szállodával, csak több hétre azért nem elég nagy a tér, meg már nagyon keserves a bőröndöket kerülgetni, és ha Kartal elalszik, akkor nem nagyon tudjuk használni a fürdőszobát, mert a hálóból nyílik és nyikorog az ajtaja), de néhány levélváltás után aztán belementünk a dologba. A tulaj is elfogadta a szerződéstervezetet (a Bizottságnak van néhány speciális feltétele), viszont max. két évre adják ki a lakást (mi a teljes 3 évre szerettük volna), és családi okok miatt el kellett halasztaniuk az utazást, így az átadás is tolódik.
Ezeket május 22-én tudtuk volna meg, de a hosszú hétvége miatt 26-án reggel sokkolt a hír. A 22-i helyzet szerint 15-20 napra lett volna még szükségük, tehát június 15-re tolódott az átvétel. Ez már eléggé patthelyzet, mert közben a keresgélést persze abbahagytuk, úgyhogy sok esélyünk nem volt újabb lakást találni (ráadásul a Bizottság regionális biztonsági felelőse is pont ezen a héten járt Buenos Airesben, és mivel az ő jóváhagyása is kell előbb-utóbb, így pont meg tudta nézni ezt a lakást).
A szállodát viszont mindenképp itt akartuk hagyni, úgyhogy kerestünk egy rövidtávú átmeneti megoldást (turistáknak való bérlakás), le is foglaltuk (kis ráhagyással 20 napra), ma össze is pakoltunk, és holnap délelőtt átköltözünk. Aztán tegnap este jött az újabb telefon, hogy a tulaj jelezte, hogy június 15-én semmiképp sem költözhetünk, mert ők csak 14-én jönnek, és így július 1-re tudják biztosítani a lakást. A válaszunk az volt, hogy vagy meglesz június 18-ra (tekintve a 20 napos foglalásunkat), vagy felejtsék el (bár nem tudom, hogy mennyire ijedtek meg tőlünk…). Most itt tartunk, a válasz gondolom hétfő reggel az irodában fog várni. (A sok tologatás hatására persze felötlött bennünk, hogy ha már várni kell, akkor inkább a Kavanagh-ra várnánk még mindig, de ott a tulajok olyan betegek lettek állítólag, hogy most egyáltalán nem érdekli őket a lakáskiadás!?)
Az egészben az a legmegdöbbentőbb számunkra, hogy teljesen úgy tűnik, mintha a tulajok valójában nem is akarnák kiadni a lakásokat, de legalábbis mindegy nekik, hogy buknak pár heti-havi lakbért. Közben persze nézzük azért a hirdetéseket, de nem látok újakat, úgyhogy ha ez nem jön össze, akkor visszatérünk valamelyik régebben megnézett lakáshoz, ami szintén nem lenne büntetés, csak kérdés, hogy ha konkrétan elkezdünk érdeklődni, akkor nem ugyanez a műsor kezdődik-e majd újra.
És ha már dühöngök, akkor ha nem is ilyen részletesen, de azt is elmondom, hogy a behajózott cuccaink május 8-án megérkeztek a kikötőbe, ahonnan diplomáciai bonyodalmak miatt nem tudjuk őket kihozatni (de persze nem is lenne hova). A Delegáció és a Külügyminisztérium ugyanis azon pingpongoznak, hogy vajon milyen beosztásban vagyok itt (elvileg attaché, de itt olyan nincs, de persze mindkét fél erősködik). Enélkül nincs diplomataigazolvány, ami nélkül nincsenek vámmentességet biztosító papírok, amik nélkül a konténerünk fogságban marad még egy darabig…
A dühöngés utolsó oka pedig a bankolás, ami annyira bonyolult, hogy olyan nincs is, a készpénzhez jutás közel lehetetlen. De VIP ügyfél vagyok, így Marcos, a kedves bankárfiú – aki a kedvemért már nem is hadar a telefonban! – mindenben segít, és így már van bankkártyám, amit talán hétfőn majd aktiválni is lehet, és addig is a pénztárból fel tudtam venni a lakásbérléshez szükséges összeget, amit a VIP pénztáros – a VIP sor kiállása után, ami sokkal tovább tartott, mint a normális ügyfeleké – kétszer is átszámolt, csinos kis kötegbe rendezett, majd befőttes gumival összefogott (olyan utcai pénzváltós fíling).
Hát itt tartunk most.

BOCA MAHALLESİ

Daha mahallenin girişinde bizi, neşeli bir yere geldiğinizi anlatan bir paravan karşılıyor, biz de, bizim külüstür taksileri hiç aratmayacak cinsten bir arabayla mahallenin merkezi sayılan nehir kenarındaki liman bölgesine ulaşıyoruz. Bu arada La Plata nehri fena halde bulanık ve kirli, güneşli havada bile ışıldamıyor, ama büyüklüğü gerçekten göz alıcı.Rivayet odur ki tango bu mahallede doğmuştur, gerçi buna Jorge Luis Borges yaptığı araştırmalar neticesinde karşı çıkar, evet genelevlerden doğduğu kesindir ama bunun Boca ya da başka bir yerde olabileceğine işaret eder. Zamanında 1880’lerde yoksulların, emekçilerin şiddet ve erotizm yüklü dansı olarak başlayan tango, başka birçok şey gibi daha 20-30 yıl geçmeden Paris salonlarının vazgeçilmezleri arasına girer. “Ağız” anlamına gelen Boca ise, İtalyan göçmenlerin zenginlik sevdası yerine yoksulluğu kucakladığı bir mahalle olagelmiş.Neyse biz lafı fazla uzatmayıp gördüklerimizle devam edelim, mahalle meydanında hemen sizi turistlere bir şeyler satmaya çalışan insanlar karşılıyor, onların arkalarında ise zamanında yoksulların yokluklarının abidesi olmuş, dış cephesi saçlarla kaplı ama rengarenk olan evler sıralanıyor. Bu arada evler bu rengarenk oluşunu zamanında gemilerin boyanma işleminden artan boyalara borçlu. Artan boyalar kullanılarak bu evler boyanmış ve sonuçta karşımızdaki tablo elde edilmiş.Tabii ki tango mahallenin vazgeçilmezleri arasında, eğer yalnız bir erkekseniz hiç şansınız yok! Tango kıyafeti giymiş bir kadın kucağınıza zıplayabilir, tango dansçısı erkekler daha mütevazı onlar kadın müşterilerin kendilerini seçmesini beklemekle yetiniyor, bütün bunlar ne için mi, tabii ki onlarla bir fotoğraf çekilmeniz ve bunun karşılığı onlara ödeme yapmanız için. Benim gibi eşiniz ya da sevgilinizle geziyorsanız sonra mesele sahibi olmamak için en iyisi siz poz için paravanları kullanın, dansçı kadınlardan/erkeklerden uzak durun. Bu arada kadınlar yırtmaçlı dar elbiseler giyerken, erkekler koyu renkli-çizgili takım elbise giyiyorlar ve saçları genelde inek yalamış kıvamda, rahatlıkla cincin taraflarının delikanlılarıyla karıştırılacak simada şahıslar. Dans esnasında ise ciddi ve vakurlar.Haftaya Boca’ya medarı iftiharları takımları Boca Juniors’la devam edeceğim...İSRAİL’İN KURULUŞ YILDÖNÜMÜNDE KUTLAMA VE PROTESTOGeçen pazar gezerken tesadüfen Mayıs Meydanı’na çıkan caddelerden birinde İsrail’in kuruluş yıldönümü kutlamalarına denk geldik. Kutlamalarını büyük bando eşliğinde yapıyorlardı. Benim için dikkat çekici olan İsrail elçiliğinden falan öte dağıtılan broşürde doğrudan siyonist bir organizasyonun (OSM) imzasının olmasıydı. Bu arada alanda tutucu Yahudilerden eser yoktu, çünkü burada dinsel kıyafetleriyle rahatlıkla sokakta görebiliyorsunuz onları. Akşam televizyonlardan öğrendik ki, biz ayrıldıktan bir süre sonra Devrimci Eylem Cephesi (FAR) üyesi 20 kadar genç bu etkinliği protesto etmek için İsrail=soykırım yazılı bir pankart açmaya çalışıyor, bunun üzerine kalabalıktan onlara saldıranlar oluyor, olayların neticesinde sol gruptan 2 kişi tutuklandı.Burada gazete ve televizyonlarda haftanın olayı buydu, çünkü, bir taraftan Yahudilerin nüfus içerisindeki ağırlığından (yüzde 5 diye tahmin ediliyor) bir yandan da İkinci Dünya Savaşı’nda Almanya’nın yanında yer alan Arjantin, aynı zamanda köklü olan anti-semitik geleneğinin günahlarını affettirmek için Almanya benzeri Yahudiler konusunda hassas davranıyorlar. Tabii basın Türkiye’de olduğu gibi bu olayı abarttı ve aynı zamanda çarpıttı. O 20 kişi anında provakatör ve saldırgan ilan edildi, üzerlerinden bir tabanca ve muhtelif dövüş sanatı silahlarının çıktığı söylendi, ne dediklerine bakılmadı, olay anında magazinel bir içeriğe dönüştürüldü. Çünkü mesajı kimse duymak istemiyordu. Her şeye rağmen bu eylem başarılıydı, dünyanın başka bir coğrafyasında da olsa şiddet ekenlerin burada ya da başka bir yerde karşılığını görebileceğini gösterdi.

MEZARLIK

Buenos Aires’te şimdilik bir turist olmanin keyfini çıkarmaya çalışıyorum ve bu günlerde yolum Recoleta’daki ünlü mezarlığa düştü. Daha önce buraları gezmiş olanlardan okumuştum biraz, ama gene de bu kadar büyük mezarlara denk geleceğimi düşünmemiştim, benzer yapılar tabii ki var, türbeler, Hırıstiyanlık öncesi Roma mezarları vb ama bu kadar çok ve bir arada değil. Neredeyse bir mahalle görünümünü andırıyor, bu mahallede ağırlıkla politikacı, asker, kamu görevlileri yazar ve şairler yatıyor, bunların arasında belki size aşina gelebilecek olan Adolfo Bioy Casares de var. Ama mezarlıkta ilgi odağı tabii ki Arjantinliler için bir ulusal kahraman gibi anılan Eva Peron.İnsanlar neden bu kadar büyük mezarlar ve mezarlıklar yapar diye düşündüm ve burada kimlerin alın terinin aktığını... Tabii ki bu mezarlıkta yoksul insanlara yer yoktu, zamanında kudreti bir biçimde elinde bulundurmuş aile ya da şahısların gömütlüğüydü. Aklıma aynı zamanda Arjantin’de yaşayan zenginlerin ciddi bir sanat koleksiyoncusu oldukları geldi. (Bu arada bir arkadaşımın söylediği kadarıyla Irak’tan savaş sırasında çalınan bazı sanat eserleri buradaki kolleksiyonerlerin raflarında yerini almış.) Koleksiyonculuk bir anlamda bir hastalık, bir tür “seri katillik” ama aynı zamanda da bir hatırlama biçimi, gelenek.Luxembourg’da yaşarken komşumuz bir mezarlıktı. Benim için okul yolu ve gündelik gezi parkurunun bir parçası olan bu alan BA’deki kadar gösterişli olmasa da her zaman taze çiçeklerle kaplıydı, yandaki çiçekçi de neredeyse sadece mezarlığa çalışıyordu. Sanırım mezarlıklara verilen önemde, biraz da Katolikliğin payı var. Ölülerini bu kadar sevenler yaşayanları seviyor mu, orası meçhul ama kendilerini sevdikleri kesin, başkalarının emeği, kanı üzerine bina edilmiş geleneklerin saltanatını sürmek şimdilik onlara düşen.Bir de bizim mezarlıkları düşündüm, Allah bilir çoğumuzun ebesinin, dedesinin mezarı kayıptır, toplumsal çalkantılar, yokluk yoksulluk, ve belki de hatırlamayı biraz ehemniyetsiz bir iş olarak görmemizdendir. Bütün bunlara bir de köksüz burjuvazimiz eklenince bazılarının Osmanlı’ya sığınması anlaşılabiliyor.Şimdilerde ülkemiz ‘demokrat’ kaynıyor, üç darbede nerede, ne yaptıkları meçhul, bütün bunlardan daha önemlisi olmuş bir darbenin başının ‘halkın cumhurbaşkanı’ tarafından ağırlanması karşısında suskun olanlar, sanırım hep tekrarlanagelen balık hafızalı bir toplum oluşumuza güveniyorlar.Her şeye rağmen bizim anımsamamızda yarar var, özellikle bugün yaşadığımızı ve degiştirmek için yaşadığımızı ve bunun içinse mezarlıklara ihtiyacımız olmadığını.Meraklısına not: Elbette bunun yukarıdaki yazıyla ilgisi yok, ama ben gene de yazmadan geçemedim, ‘seri katiller’ bir ritüelin peşinden gider, öldüreceği kişileri özel olarak seçer, işi uzun sürer, hapsetmek ister, muhafazakârdırlar. Toplu katliam yapanlar ise pek öyle ayrımcı değillerdir. Alevi, Sünni, Türk, Kürt, Ermeni, vb kategorileri yoktur, paylaşımcıdırlar, işlerini hep beraber yaparlar, bir gün 77 1 Mayısı’nda insanları tarayarak, ertesi gün Irak’a ya da dünyanın herhangi bir yerine bomba yağdırarak mesleklerini coşkuyla icra ederler, demokrattırlar.

BUENOS AİRES’TE İLK GÜNLER

Ben en iyisi yolculuk hikâyesiyle başlayayim nede olsa memleketten buraya gelecek olanlar olacaktır, ama belki aranızda bu yolları çok tepmiş olanlarda vardır. Naçizane tecrübemin söylediği ilk şey mümkün mertebe rahat eşofmanvari şeyler giyin, ama bu giyeceğiniz şey aynı zamanda havalandırma nedeniyle soğutulan uçakta sizi koruyabilecek cinsten olsun. Hesabınızı kitabınızı iyi yapın, bizim Budapeşte-Frankfurt-Buenos Aires evden çıkıp burada bir otele yerleşene kadar 22 saat geçti. Yanınıza azık almayı unutmayın. Bizim yolculuk, beklediğimizden daha az dertliydi, nede olsa 6 aylık olan Kartal’la yolculuk yapacaktık, o yolcuların maskotu olmayı becerdi, uyudu, yine neticede telef olan biz olduk. Arjantinliler tarafından neredeyse uçağın kapısında karşılandık, sanırım BirGün’le alakalı birilerinin geldiğini duymuş olsalar gerek. Havaalanının kapısından çıkar çıkmazsa nem tepemize bindi. Burada kışın başlangıcı ama havalar hâlâ 20 derece civarında. Tabii bu ister istemez buranın yazı nasıldır acep diye bir düşünceye kapılmama neden oldu. Doğal olarak bu ara derdim biraz etrafı tanımak üzerine kurulu, anladığım kadarıyla iki tane Buenos Aires var, biri şehir merkezi ve ağırlıkla zenginlerin ikâmet sahası, diğeri henüz göremediğim büyük Buenos Aires denilen nüfusun çoğunluğunu barındıran geniş bir banliyö alanı. Bir arkadaşım “yeni yerleri tanımak için önce ne tükettiklerine bakacaksın” demişti, ben de biraz marketleri gezdim, gördüğüm Türkiye’dekilerden ya da Avrupa’dakilerden pek farklı değildi, bilumum tekeller buralardaki rafları da işgal etmiş anlayacağınız. Bu tüketme hesabına sanırım konutlar da girer, yerleşecek bir ev ararken (bu arada BA fena halde gölgeli bir kent, güneşin acısından mı, binaların bu kadar yüksek olmasından mı bilemedim) evlerin içini biraz da olsa gördük. Sanırım kolonyal dönemin alışkanlıklarıyla evler genelde fazlasıyla büyük, 200-300 metrekare civarı ve zenginler Katolikliği pek seviyorlar, çünkü etraf onların alâmeti farikalarıyla kaplı. Ayrıca kapılarında her daim bekleyen bizim kapıcıları rahmetle aratacak cinsten bodygard kılıklı birtakım şahıslar da var. Bu arada benim için en dikkat çeken şey servis asansörü, kapısı, merdiveni, yatacak yeri ve duşu adı altında, hizmetçinin ayrıca girip çıkacağı “yaşayacağı” bir alanın tanımlanmasıydı. Yani ayrımcılık denilen şeyi orada çalışan bir insan iliklerine kadar hissedebilir. Bilmiyorum bizim zengin semtlerinde de böyle tasarlanan evler var mı, ama bence bizimkiler fazla masraf olmasın diye mekân tasarımıyla falan uğraşmazlar, ayrımcılık yapmak için bakışları yeter. Neyse bu tanıma etkinliğine devam edeceğim elbette, ama okuduğum kitap ‘Meteorlar’ (M. Tournier), biraz da çöplüklerine bakmamı öğütledi, belki de doğrusu öyle yol almak. Bu arada ayağımın tozuyla biraz gösteriye şahit oldum, önemli kısmını ancak televizyondan izleyebildim, çünkü Türkiye’de olduğu gibi polis burada da allah yarattı demeden copa ve gaz bombasına sarılmıştı. Gösteriyi yapanlar kendilerini Gastronomicos olarak adlandıran bir gruptu. Bilebilecek arkadaşlara sorunca görünüşte daha fazla hak ücret talep eden topluluk, meğerse lokanta işçileri alanında örğütlü bir sendikaymış ve yakın zamana kadar mevcut Kirchner hükümetini destekleyen sendika başkanı, Barrionuevo, hem sendikal alanda rekabet etme derdiyle hem de hükümeti zora sokmak için biraz mizansen hazırlamış. Niye bu kadar gaddar yaklaştığımı soracak olursanız, bu sendika başkanı olan şahıs aynı zamanda ülkedeki en büyük restoranlar zincirinin sahibiymiş ve kendisine ne zaman çalışıp da bu kadar parayı kazandığı sorulduğunda, Arjantin’de kim çalışarak zengin oldu diyebilecek düzeyde “açık sözlü” bir büyüğümüzmüş. Velhasılı kelâm burada da sınıflar mücadelesinin seyri biraz bizim memlekete benziyor, emek mücadelesinden çok şu ya da bu partiyi destekleme, sendika başkanlarını gönendirme, sivil dudakların kıpırtısıyla da olsa atılan gaz bombaları ve coplar, farklı gün ve alanlarda kutlanan 1 Mayıslar oralardan çok uzak olmasa gerek.

La Plata

Hétvégén kirándulni voltunk, meglátogattuk Aykan barátja barátjának a barátait. La Plata közel egyórás buszútra van Buenos Airestől – pontosabban ez Buenos Aires tartomány székhelye, az itteniek ugyanis Buenos Airest „a fővárosként” emlegetik, ha Buenos Airest mondanak, a tartományra gondolnak. A távolsági busz teljesen olyan, mint Európában, inkább a hatalmas buszpályaudvar volt érdekes, ahol az emeleten a rengeteg jegyirodát busztársaságonként és régiónként csoportosították, így többedikre sikerült csak megtalálni, hogy hol kaphatunk jegyet és honnan indul a busz.
Mire megérkeztünk Gabriel már várt ránk, ami azért is nagy megkönnyebbülést jelentett, mert nem voltunk benne biztosak, hogy fel tudjuk-e hívni. A telefonszámok rendszere ugyanis annyira bonyolult, hogy nem tudunk rajta kiigazodni, sőt az általunk eddig megkérdezett helyiek sem. Más előhívót kell használni, ha mobilról hívsz egy számot, mint ha vezetékesről, de talán az sem mindegy, hogy melyik társaságtól, belföldről vagy külföldről, stb. A mi mobilszámunk pl. a szerződés szerint 11-gyel eződik (+8 szám). Igen ám, de a 11 valójában Buenos Aires (a főváros) előhívója, így általában 11 helyett 15-öt kell tárcsázni annak, aki hívni akar. Vagy 015-öt. Társaságon belül viszont igenis a 11-est kell használni. Külföldről pedig az országhívó után még beugrik egy kilences is, aztán 11 (erre kiakad a rendszer, mert a 911-et segélyhívónak érzékeli, de ettől még ki kell tartani). Az eddigi legjobb tanács az volt, hogy ha nem tudunk felhívni valakit (akinek egyébként tudjuk a számát), akkor hívjuk fel a mobiltársaságot és ők majd megmondják, hogy mit kell elé, mögé, helyette, alá, fölé vagy akárhova tárcsázni.
Ez a telefonos kitérő kicsit hosszú volt, de sebaj, mert a városról sokat úgysem lehet mondani. Mesterséges város, elég élhetőre tervezték (minden 6. sarkon van egy tér, így mindenkinek max. 300 métert kell gyalogolnia, hogy zöld területre jusson, de amúgy is sok a fa, szélesek a járdák). Számozott utcák és sugárutak, teljes szimmetria, a város közepén főtér katedrálissal és városházával. Szerencsére nem városnézési céllal érkeztünk…
A házigazdáink, Elena és Gabriel júliusra babát várnak, úgyhogy Kartalt kész infrastruktúra fogadta, ezért a két napra viszonylag normális mennyiségű cuccal érkeztünk. A program pedig adott volt: szombat este barátok jöttek vacsorázni, vasárnap pedig a család gyűlt össze sütögetésre (parrilla). Végig nagyon jól éreztük magunkat, nagy élmény volt kicsit belelátni, hogy igaziból hogy élnek az argentínok (na jó, ez a néhány argentín ezen a két napon), mindenki nagyon nyitott volt, érdeklődő, barátságos. És persze jókat ettünk: húsos lencsét, dulce de lechés palacsintát, és a parrillán sütött mindenfélékből amit meg mertünk kóstolni (érzékenyebb lelkűek és vegetáriánusok kedvéért most nem térek ki arra, hogy mi minden sült ott, de nagyjából minden).
Hazafelé Elena testvére és felesége hoztak kocsival, és ha minden jól megy, és oda költözünk, ahova szeretnénk, akkor hozzájuk nagyon közel fogunk lakni, úgyhogy tervezünk még találkozgatni. Remélem, hogy Gabrielékkel is megmarad a kapcsolat, Aykan már megígérte, hogy legközelebb ő főz nekik valami jó kis török kaját!
Kartalnak legjobban talán a háziak kutyája, Malayka tetszett, és az, hogy megtanult tapsolni (a kezével és a lábával is tud!!!), és azóta rendszeresen gyakorolja is a tudományát, és borzasztó boldog tőle (hát még mi!). Persze mi is sokat tanultunk a hétvégén: én többek között azt, hogy az itteni lengyelpiac az uruguayi piac (itt is jártunk), és kedvenc új szavam is van: „sánki” (megfejtés a kiadónál).

Szolgálati közlemény

A városnézős poszthoz érdemes visszanézni, mert képeket is tettem fel!

Birome

Mivel most már elég rendesen beindult a munka is, feltűnt, hogy írószerek is kellenének. Megtudtam, hogy kinek kell e-mailben elküldeni a kívánságlistát, és neki is fogtam volna, de ismét utamat állták a nyelvi korlátok. Még szótárból sem derült ki, hogy hogy van a tűzőgépkapocs, lefűzhető műanyag bugyi (na, ezt magyarul se tudom) és társai. Szerencsére Pamela segített, és együtt bővítgettük is a listát, és eszembe jutott, hogy kellene még pár toll. Ezt akár tudhattam volna, de nem jutott eszembe, így ezt is elmutogattam, mire közölte, hogy „birome”. Mondanom sem kell, hogy előtört belőlem a magyarságtudatom, és rögtön közöltem, hogy milyen szuper, hogy a magyar feltaláló után kapta ezt a kedves argentín nevet (azóta rájöttem, hogy „spanyolul” boligrafo és/vagy boli, legalábbis azt hiszem…). Na, ezen a ponton egy pillanatra megfagyott a levegő (pedig addig tényleg jól szórakoztunk az irodai tárgyak kategóriában előadott activity-n), és közölte, hogy márpedig a golyóstoll az köztudottan a három argentín találmány egyike (a másik kettő a „colectivo” alias iránytaxi és a dulce de leche lenne).
Az igazság természetesen kis guglizás után kiderült: Bíró László 1938-ban ugyan Magyarországon szabadalmaztatta először a golyóstollat, de aztán testvérével együtt Argentínába menekültek, és sorozatgyártásba Juan Jorge Meyne-vel közös cégükkel kezdtek (innen jön a birome). A linket átküldtem Pamelának, majd meglátjuk, mit szól hozzá, de a biztonság kedvéért a colectivo-ügynek inkább nem nézek utána, a dulce de leche-ről pedig nem vitatkozom (pedig lehetne…)

Helyesbítés

Evita 33 évesnél is idősebben halt meg. Mégsem volt nálam fiatalabb - ez jó hír!

Az orvosnál

Az egyik első dolgom volt, hogy ideérkezésünk után gyerekorvost keressek (példás szülő). Megkérdeztem egy családos kollégámat, hogy tud-e gyerekorvost ajánlani, ő megígérte, hogy átküldi a nevét és elérhetőségeit, majd ennyiben is maradtunk (példátlan szülő).
Aztán egyik nap gyanús lett, hogy Kartal mintha melegebb lenne a szokásosnál, így hát előkaptam a lázmérőjét (példás szülő egyből tudja, hogy a száz bőrönd közül melyikbe nyúljon ilyen esetben), majd elkezdtem bogarászni a használati utasítást (mert hiába tervezgettem, eddig még sosem próbáltam ki, és hirtelen persze arra se emlékeztem, hogy hova kell dugni…), és hát 38,6 lett az eredmény. Így hát elérkezettnek láttam az időt, hogy tényleg megtudjam a gyerekorvos nevét és címét, és fel is keressük.
A doki egy klinikán rendel, ahol belépés után azonnal lekapcsoltak a biztonsági őrök, hogy hova megyünk, mutassuk meg a papírjainkat, majd kaptunk fesztiválos karszalagot is a csuklónkra (a baba és én, Aykan valamiért megúszta…). Eközben mindenki más vígan járkált ki és be, úgyhogy vagy nagyon gyanúsak voltunk, vagy a kisbaba miatt járt a kitüntetett figyelem. Aztán kedvesen útbaigazítottak, és néhány kanyar után az egyébként gyönyörű épületben (hatalmas belmagasság, fantasztikus üvegajtók, növényekkel telerakott belső udvarok), és a karszalagleolvasó jóváhagyásával beléptünk a gyerekrendelőbe.
A rendelő is nagyon klassz, Dzsungel könyve témájú berendezéssel (nem csak a falra festettek állatokat, hanem a székek fölött is lógnak majmok stb.), és miután bejelentkeztünk és fizettünk, már mehettünk is a doktor bácsihoz.
Doktor bácsi (aki maga is Dumbo méretű fülekkel bír – na jó, tudom, hogy az nem a Dzsungel könyve, de majdnem) barátságosan kezet rázott Aykannal, nekem rögtön járt az itt kötelező puszi (szigorúan a jobb oldalra), a rendelőben a laptopjára rögzített minden adatot (szerencsére tud angolul is), aztán megvizsgálta Kartalt. A legviccesebb pillanat az volt, amikor Kartal sírni kezdett (nem, nem ez, még egy kicsit olvassatok tovább), és erre a doki a vizsgálón lévő játékok közül előrántott egy rettentő morbid figurát (olyan Sikoly maszkos, fekete csuhás kis műanyag izét), és azt kezdte el kattogtatni. Addig is szimpatikus volt, de onnantól kezdve biztos voltam benne, hogy ő lesz a dokink!
A méreteket (7,7 kg és 68 cm – tehát a féléves posztban kicsit túlbecsültem) bevitte a számítógépbe, és meg is mutogatta, hogy ezek szerint hol helyezkedik el Kartal a fejlődési görbéken (szülői büszkeségemet félretéve elárulom, hogy mindenben teljesen átlagos – azért még rákérdeztem, hogy ezek az argentín adatok-e, de azok voltak, így a világ átlagát is megmutatta, annál meg kisebb), nekem ez is nagyon tetszett. Aztán alaposan elmagyarázta, hogy milyen esetben mi a teendő, kaptunk mindenféle elérhetőségeket vészhelyzet esetére (azt azért elmondta, hogy bár őt mindig el lehet érni, de holnap pont 15 éves lesz a fia, úgyhogy akkor inkább a helyettesét keressük – de legalább van helyettese, és annak is mobilszáma), aztán puszi és vége.
Összességében nagyon pozitív benyomásaim voltak, nagyon odafigyelve, ráérősen kérdezősködött és vizsgált (ez mondjuk itt általában mindennel így van, de a másodpercre betáblázott luxembourgi dokik után akkor is üdítő), és szerencsére a lázcsillapító csepptől (amivel közös megegyezéssel felváltottuk a kúpot) Kartal láza is elmúlt. És ha valaki aggódott volna: igen, kifelé is leolvasták a karszalagunkat, aztán a kijáratnál le is vágták rólunk.

A pelenka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két szülő és kicsi fiacskájuk. Messzi földön éldegéltek már egy ideje, és egy napsütötte vasárnap fel is kerekedtek, hogy felfedezzék ezt a furcsa vidéket. Mindent szépen elterveztek, össze is csomagoltak, és nekivágtak a nagy útnak. Csak ámultak és bámultak, láttak színes házakat, hatalmas stadiont, ebédeltek Raszputyin szamovárjában, mígnem eszükbe jutott, hogy bizony pelenkát nem tettek a batyuba. Alaposan nekikeseredtek, hiszen még rengeteg látnivaló várt rájuk, nem akartak dolgukvégezetlenül hazatérni.
Mit volt mit tenni, elhatározták, hogy próbát tesznek a helyi maxikioscoban. Nem volt nagy szerencséjük, mivel fiatal suhanc volt itt az eladó, így kisebb derültséget keltve kellett elmagyarázniuk, hogy mire lenne szükségük – mivel a pelenka spanyolul csak nem jutott eszükbe, a suhancnak pedig nem segített a ’pámpersz’ szó ismételgetése. A suhanc végül megszánta a tapasztalatlan szülőket, és elirányította őket a következő maxikioscoig.
A második maxikioscoban kedves bácsi volt az eladó. Itt már ment minden, mint a karikacsapás, hiszen az első helyen azt is megtanulták, hogy kell spanyolul pelenkát kérni. Igen ám, csakhogy a bácsi sem tartott pelenkát a boltjában. Viszont – mivel kedves bácsi volt – ő is megmutatta az utat a soron következő maxikioscoig.
A szülők úgy döntöttek, hogy még egy utolsó próbát tesznek, hátha ezúttal kedvez nekik a szerencse. Benyitottak a harmadik maxikioscoba, ahol vénséges vén, görbe hátú néni fogadta őket. ’Adjonisten öreganyám, van-e pelenka ebben a maxikioscoban?’ ’Szerencsétek, hogy öreganyámnak szólítottatok, így jutalmul vehettek pelenkát. De nem ám egy egész csomaggal, mert én csak darabra árulom! És nincs se CH, se M, csak G és XG van.’ ’Micsoda szerencse, nekünk épp egy darab G méretűre van szükségünk! Itt van az egy peso, nagyon köszönjük!’A boldog szülők örömükben a bolt előtt tisztába is tették a végig rendíthetetlenül mosolygó kisfiút, és megfogadták, hogy többet (jó ideig) nem indulnak el tartalék pelenka nélkül világot látni!

örül neki, hogy itt lehet - áhhhhh

pedig nem is turizmus céljából érkeztünk, de azért tényleg örülünk, hogy itt lehetünk, és azért lassanként belefogtunk a nevezetességek feltérképezésébe is.

Elsőként a recoletai temetőbe baktattunk el péntek délután (már párszor kerülgettük, mert elég közel van hozzánk, de most be is mentünk). Nem mintha annyira hiányoznának a temetői séták (bár de), de ez az egyik „kötelező” látványosság. Tényleg elég érdekes, igazi város a városban, az összes utcanév családjának van itt kriptája, természetesen egymással versengő díszítéssel, tkp mini mauzóleumokat kell inkább elképzelni.
Megtaláltuk Evita sírját is, ami nem volt nehéz, mert a bejáratnál vettünk térképet egy nyilván sertésinfluenza-parában szenvedő maszkos nőtől, aki egyébként nagyon barátságos volt, úgyhogy nem is tudtunk addig bemenni, amíg ki nem faggatott bennünket, hogy hova valósiak vagyunk (ez persze standard kérdés, és általában nem válik be az a válasz, hogy európaiak vagyunk, mindig tovább faggatnak – úgyhogy vagy el kell mesélnünk az egész családfát, vagy fapofával azt mondjuk, hogy luxemburgiak vagyunk, ha nem akarunk tovább beszélgetni, erre ugyanis még senki nem tudott reagálni J), meg azért sem (volt nehéz megtalálni Evita sírját, ha valaki elvesztettte volna a fonalat közben), mert az összes turista oda tartott vagy onnan jött.
Nekem meglepő volt, hogy 30 évesen halt meg, valahogy idősebbnek képzeltem (meg hát megint előjött az „én idősebb vagyok, mint Evita” c. fóbiám, amiben persze nem mindig Evita szerepel, hanem az épp aktuális nálam fiatalabb szupertehetséges, szupersikeres, szuperhíres stb., akiket mind utálok). Az látszik, hogy még mindig nagyon népszerű, a turistákon kívül (akik nyilván hozzám hasonlóan műveletlenek Argentína nagyjaival kapcsolatban, csak Evitát ismerik és ezért az ő sírja körül rajzanak) ezt bizonyítja a rengeteg virág és koszorú is. Volt ott egy idős néni is, aki anekdotázgatott a turistáknak, de nekünk nem akart Evitáról beszélni, hanem inkább Kartalnak bohóckodott, aztán közölte, hogy ő lesz az argentín pótnagymama. (Igen, fogok még a fiammal dicsekedni, ilyen váratlan pillanatokban is!)

Szombat kimaradt, illetve ismét Recoletában róttuk a köröket, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy nem költözhetünk a Kavanagh épületbe, így az eddigi 2. helyezett lakás környékét mértük fel (és a nagy sikerre való tekintettel egyre inkább azt gondoljuk, hogy ott is el tudnánk éldegélni).

Ma viszont a legturistásabb helyen jártunk, az el Caminito utcában (és környékén). Ez Buenos Aires egyik szimbóluma, sok színes házzal, amiket állítólag a kikötő környékének szegény lakói a megmaradt hajófestékeket felhasználva pingáltak ilyen összevisszára eredetileg, csak aztán túl jól sikerült, így először hagyomány lett, aztán meg turistacsalogató.

A környék egyébként még mindig nagyon szegény ezt a párszáz métert kivéve, úgyhogy az utcákon bóklászni nem tanácsos. Mi is csak a kitaposott utakat követve mentünk el a városrész (Boca) legfontosabb pontjához, a Bombonerához, azaz a Boca Juniors stadionjához. És ha már ott jártunk, be is mentünk megnézni a stadiont (mivel láttam, hogy van angol csoport, azt választottam, aztán kiderült, hogy rajtunk kívül mindenki latin-amerikai, még az a szőke család is, akiknek legnagyobb rémületükre az idegenvezető angolul kezdett el magyarázni, amíg nem tisztázódott, hogy mi vagyunk a problémás eset). Mondanom sem kell, hogy hatalmas a Maradona-kultusz, de ez itt rendben is van szerintem.

Levezetésként pedig – mivel a hazai csapat öltözőjében csak megmutatták az óriááááááááási jakuzzit, de be nem kapcsolták a kedvünkért – elkirándultunk Puerto Maderoba. Ez a városrész szerintem három az egyben: kikötő, lakópark és mocsár (mondjuk). Eredetileg új kikötőnek szánták, de mire megvalósult a projekt, már rég túl kicsi lett. Így mostanra maradt a víz és a vízpart (ezt hangulatra kb. mega-Kopaszigátnak kell elképzelni), hidakkal (köztük az új, gyönyörű gyalogoshíd), régi csatahajóval (ami soha nem csatázott, de most múzeum), elegáns éttermekkel, lakóházzá alakított ipari épületekkel. Másrészt a víz túlsó partján szuperrendezett területen hatalmas lakótornyok épülnek/épültek, meg szállodák, további éttermek. A harmadik rész a legérdekesebb, természetvédelmi terület (vagy olyasmi), rengeteg madárral, nyugival, csenddel – de erre már nem jutott időnk most. Helyette a lakórészt a természetvédelmi övezettől elválasztó korzón sétáltunk, ahol a napos vasárnap délutánhoz illően zajlott az élet: piknikező családok kempingszékeken, focizó fiúk és apák, sétáló párocskák, rollerező, görkorocsolyázó, bicikliző gyerekek, lacikonyhák (itt parrilla néven futnak persze), táncosok, énekesek. A ricsaj ellenére azért itt is láttunk pár érdekes madarat is, de legközelebb majd direkt kirándulni megyünk a mocsaras részre.

MACARİSTAN’DAN GEÇERKEN

Macaristanda sınırlı bir zaman geçirmeme rağmen izlenimlerimi aktarmadan geçmek istemedim. Öncelikle belki merakınızı celbeder kendilerinin Türk soylu olarak nitelenmesine daha cok gülüp geçiyorlar (oysa kahramanlar meydanı diye anılan yerde Macaristan’ın kurucu kabilelerini temsil eden liderler sanki Tarkan çizgiromanından fırlamış gibi) onlar daha cok Osmanlıyı hatırlıyorlar, ama onuda yağmacılık, çocuk kaçırma, tecavüz gibi vakalarla, ama bizimle pek tarihsel bir husumetleri yok. Daha cok Avusturya ve Romanya’yla alıp veremedikleri var denilebilir.
Son yıllarda bu alıp verememe arabaların arka taraflarında büyük Macaristan çıkartmalarıyla kendini gösteriyor (bu büyük Macaristan efsanesi biraz Turan, biraz da bizim yeni Osmanlıcılar’ın zamanında neymişiz hesabına benzetilebilir) bir taraftanda millici olmanın alâmeti farikasi olarak çeşitli evleri Macar bayrakları süslüyor. Her ne kadar AB üyesi olsalar da içine düştükleri ekonomik krizde AB’nin yardım elini uzatmayı reddetmesi bu milliyetçi gelişmeleri tırmandırıyor.
Milliyetçiliğin gelişmesinin parelelinde, sokaklarda cesitli faşist örgütlenmelerin gösterisine rastlayabiliyorsunuz ve bunlar polise karşı şiddet kullanmaktan da imtina etmiyorlar. Şimdilik bu gösteriler karşısında bir yaptırım yok, ama geçenlerde Yahudilere yönelik soykırım anması öncesinde Budapeştede faşistler, Yahudilere yönelik katliam diye bir şeyin olmadiği söyleyerek gösteri yaptılar. Bunun üzerine zorla kurulan hükümet, bir karşı yasa çıkarmaya hazırlanıyor.
Daha da vahimi son yıllarda Macaristan nüfusunun yüzde 10’u oluşturan Romanlara karsi girişilen saldırılar. Çeşitli faşist gruplar önce molotof atarak daha çok ev kundaklama eylemlerini başlatırken, son aylar içerisinde ise olay doğrudan öldürmeye kadar gitti. En son işledikleri cinayetlerden biri mesela, önce bir baba ile oğulun öldüğü eve molotof atıyorlar, sonra baba-oğul kaçmaya çalışırken onlari av tüfekleriyle öldürüyorlar.
Macar toplumu bu olan biten karşısında sessiz, neredeyse hiç tatlı hatıralarıı olmayan bu toplumun demokratik gelenegi sanki 1956’da ölmüş. Gulaş Sosyalizminden geriye hiçbir şey kalmamış mı, evet var, mesela doğum yapan kadınlar 3 yıl evde çocuğuyla kalabiliyor, 3 yıl sonra işlerine devam edebiliyor, doktorlardan alınan uyduruk raporlar karşılığında çalışanlar çalışmayabiliyor (en son Budapeşte’de bir belediye başkanı ayağını incittiği gerekçesiyle 7 aydır raporlu, çalışmıyor) cumaları yarım gün çalışılıyor, bu ekonomik krizden öncede böyleymiş. Bu arada “sosyalist” ülkeler değişirken kıyıma uğrayan heykellere burada kıyılmamış, bir kısmı yerinde duruyor, coğunluğu ise bir parka toplanmış sergileniyor. Bir de geçenlerde bisikletliler bisikletleriyle, anne babalar da cocuk arabalarıyla büyük bir gösteri düzenlediler, yaşanabilir daha güzel bir Budapeşte için.
Asıl meselemize geri dönecek olursak, Macaristan’da şu anda bir azınlık hükümeti var, kimse dünyanın en kötü ekonomilerinden biri sayılan ülkede hükümet olmak istemedi. Sosyalist Parti istifa eden başbakanlarının boşluğunu yeni ve genç bir hükümetle doldurdu, ama bir dahaki seçimi kazanamayacakları çok açık. Macarlar ağlanacak durumlarıyla alay etmesini iyi beceriyorlar, yeni başbakan, maaş istememiş, yıllık 1 Forint yeter demiş, halkta bunun kaçta kaçını vergi olarak ödeceğini konusuyor.
Milliyetçiliğin her ülkede tarihsel kökenleri olmakla birlikte özellikle Avrupa’da yükselen türü biraz da neo-liberal ekonomik politikalarin gölgesinde ve teşvikiyle gelişiyor. Son krizle birlikte bazı AB ülkelerinin özellikle Almanya ve Fransa’nın anında kendi ulusal çıkarlarının peşine düşmeleri bunun hâlâ devlet politikası olmaktan çıkmadığını da gösteriyor. Avrupa ülkelerinde yaşayan insanların, barışçıl gelecek gibi bir dertleri varsa, her ne kadar İkinci Dünya Savaşı’nın etkisiyle neo-faşist hareketlere karşı alerjik ve tedbirliyseler de, kaybedecek bir şeyi olmayan giderek yoksullaşan kitlelerin faşist hareketlere katılması ve sempati duymasının nasıl önüne geçebileceklerini düşünmek zorunda oldukları açıktır.
Neyse lafımızı biraz da güzel şeylerle bağlamaya çalışalım, kazara yolu Macaristan’a düşecekler icin, Budapeşte özellikle görülmeye değer bir şehir, kaplıcaları, balık çorbası, geyik eti, kaz ciğeri ve şaraplar, mutlaka denenmeli.

A munka hőse

Hmmm, eddig talán nem is említettem, hogy valójában dolgozni jöttem Argentínába. A szerződésem május 1-től szól, ami itt is a munka ünnepe, úgyhogy először gondosan megünnepeltük, hogy még mindig nem dolgozom. De csak eljött az a bizonyos hétfő reggel, és nem volt több kifogás.
Az ilyenkor szokásos parák egy részét letudtam egy rövid bemutatkozó látogatás során még múlt héten, amikor az is kiderült, hogy ezen a héten a főnököm szabin lesz (a szekciónk 3 főből áll: a főnököm, az asszisztens és én), így nem nagyon tudok még elkezdeni dolgozni, viszont intézhetem az ügyeimet, kereshetek lakást. Ezzel együtt a fő para megmaradt: a spanyol. Előbb-utóbb mindent sikerül elmagyarázni, de azért attól még messze vagyok, hogy titkárkodjak az értékelőbizottságokban, pedig kedden ez már élesben megy majd… Az asszisztenssel, Pamelával abban maradtunk, hogy ő a közbeszerzéshez nem ért (márciusban kezdett, szóval tényleg nem, eddig csak egy preselecciónt J látott), én viszont spanyolul nem tudok, úgyhogy majd jól kiegészítjük egymást és ketten együtt mindent tudunk, amit kell.
A mi kis szekciónkon kívül még kb. harmincan dolgoznak a Delegáción, úgyhogy mostanra akár mindenkit ismerhetnék is, de most sem sikerült megjegyeznem a neveket, pedig még azt se mondhatom, hogy olyan bonyolultak és/vagy egyformák lennének (ami Ankarában tényleg így volt).
Az első nap azért annyi meglepetést tartogatott, hogy egész délelőttre be kellett ülnöm a szekciót képviselni egy megbeszélésre. Szerencsére hozzászólnom nem kellett, és végül is nagyon hasznos volt, mert a szintén új brüsszeli desk officer kedvéért végigmentek a programokon, és mindegyikről meséltek kicsit. Elég érdekes prozzsektók J futnak, leginkább oktatás, emberi jogok és egészségügyi témákban. Összességében a kollégák szimpik, a légkör elég baráti, a munkától nem félek, csak az a fránya spanyol…

Kartal 6 hónapos

volt kedden, azaz az első teljes buenos airesi napon. Megpróbálom összefoglalni, hogy mit kell róla tudni (az ötletet természetesen Judittól loptam…)
Méretek: 8 kilónál már biztos több, és 68 cm-nél is jó eséllyel (ezt a ruhákból gondolom). Az utolsó hivatalos mérése Luxemburgban volt, de hol van az már…
Evés: elsősorban anyatejen él (naponta hatszor kap most már elég stabilan – azaz naponta 3, este 1, éjjel 2 alkalom…), de egy hónapja elkezdtük a hozzátáplálást, úgyhogy már sok mindent kóstolt: almát, őszibarackot, sárgabarackot, banánt, szilvát, répát, sütőtököt, cukkinit, borsót, karfiolt, krumplit, meg amiket még elfelejtettem. Kedvencei a sütőtök és a szilva, de mindent nagyon szépen eszik. A tízórai tehát zöldség, az uzsonna gyümölcs, és így szeretnénk folytatni jövő héttől, amikor elkezdek dolgozni.
Alvás: napközben változó, általában inkább többször alszik el rövid időre (már csak azért is, mert elég sokat jövünk-megyünk mostanában), de előfordul, hogy egy-egy órát is alszik délelőtt vagy délután (nagy ritkán többet is, ilyenkor aggódunk…). Éjszaka viszont jól alszik, este 7 körül alszik el és reggel 6 és 7 között kel, közben háromszor eszik, de olyankor vissza is alszik egyből. Hajnali 3 körül van egy kritikus időszak, amikor általában felébred és nehezen alszik vissza, ez még a jetlagből maradt, de múlóban van (reméljük).
Mozgás: hátról nagyokat fordul oldalra, és néha hasra is, bár azt igyekszik elkerülni… Hasról hátra nem forog még (előfordult már, de inkább csak véletlenül). Hason nem szeret lenni, de azért egyre hosszabban elnézelődik, szépen tartja magát. Már majdnem tud ülni, amit nagyon várunk, mert akkor odaülhetne velünk kajálni és etetni is könnyebb lenne. A finom mozgásokban nagyon ügyes, szépen fog, egyik kezéből a másikba adogatja és forgatja a tárgyakat, mindent próbál megkóstolni.
Beszéd: egyre több hangot használ, szótagokat mond (he, hó, hő, hu, ki, ku, gi, khi, le, pff, hmm, brr), nagyokat sikít (és persze örül neki), próbálgatja a hangját, beszélget, néha énekel. Mindenmás: nagyon jókedvű, mosolygós, barátkozós baba, kedvenc játéka mi vagyunk, meg a lába, amit hosszasan kóstolgat. Imádja, ha énekelnek, mondókáznak neki, ezt (egyébként már néhány hetes kora óta) nagyon sokáig tudja hallgatni. Legújabb trükkje, hogy a nyelvével csattog, de azért ezt még gyakorolni kell!

Luxuslakást keresünk

Ráadásul luxuskörülmények között: az ingatlanügynök szuperhatékonyan hajtja fel a lehetőségeket (tegnap délelőtt hívta fel az adminos vezető és már tegnap délután négy, ma délután meg három lakást mutatott), a Delegáció sofőrje visz minket hivatali autóval, egy adminos kolléga kísérget plusz az ügynök… Így könnyű.
A házak előtt aztán vár ránk általában az adott lakást hirdető ügynökség képviselője, a lakásban pedig a tulaj vagy a cseléd, szóval a végére egész népes kis csapat gyűlik össze. Ennek ellenére igyekszem fotókkal dokumentálni a látottakat, hogy utána emlékezzünk majd a lakásokra, de bevallom, hogy már az első lakásban elvesztettem a fonalat, hogy tkp hány szoba és hány fürdőszoba is van a lakásban.
Mivel bútorozott lakást keresünk, egyúttal betekintést is nyerhetünk néhány teljesen különböző életstílusba – Aykant váratlanul érte itt-ott a szentképáradat, én pedig igyekeztem nem felsikoltani az első gardróbszoba láttán (pedig Zsófival ellentétben nekem nagyon bejön a reklám is, a helyiség is). Azért Aykan számára a legnagyobb sokk a gyarmati szemlélet volt: cselédszoba, cselédfürdőszoba, cselédbejárat, cselédlépcsőház, cselédlift (én már Peruban átestem a tűzkeresztségen, így nem ért váratlanul) – a lényeg, hogy az érintkezési felület minimális legyen, de a munkát azért végezzék el. Számunkra ennek az az egy hátránya van, hogy a konyhát a legtöbb helyen a cseléd birodalmának tekintik, így a lakástól elmarad a színvonala, pedig mi (mármint persze nem én) főzöcskéznénk.
Na, és akkor jöjjön a végére a legfontosabb: a hét megtekintett lakásból a hetedik mindkettőnknél egyértelmű nyertes (én már a hatodiknál is lelkes voltam, de Aykannak az nem annyira tetszett), ínycsiklandásnak annyit róla, hogy a híres-nevezetes Kavanagh épület (http://en.wikipedia.org/wiki/Kavanagh_building) 13. emeletén található. A részleteket majd később, addig drukkoljatok, hogy összejöjjön, mert ide aztán érdemes lesz ellátogatni!!!

Bababarátság

Állítólag Buenos Aires a világ legbababarátabb városa, és bár még sokat kell majd utaznunk, hogy ezt megerősítsük vagy cáfoljuk, de egyelőre tényleg csak jó tapasztalataink vannak. A babakocsit mindenhol jól lehet tologatni (akadálymentesítés! – na jó, még mindig csak Recoletában jártunk), bármilyen boltba, étterembe be lehet menni, nem fanyalognak, hanem a pincér bátorít minket, hogy üljünk bárhova nyugodtan, majd ők kerülgetik a kocsit (és tényleg), vagy amikor Kartal nyűgösködik, akkor a pincér próbálja lekötni, vagy a zavarunkat valami vicces megjegyzéssel eloszlatni, és mindig valaki integet, mosolyog, bohóckodik, kacsintgat a baba felé. Jó érzés! Az óvódák viszont úgy tűnik, hogy vagy félnaposak, vagy ebédszünetre hazaküldik a gyerekeket, mert dél körül hirtelen ellepik az utcákat az egyenruhás pöttömök (és a nagyobbak), az ajtó körül várakozó pletykáló anyukák (babysitterek?), a babakocsival sietve szlalomozó nők. Ezen azért még ráérünk rágódni.

Első benyomások?

Amikor megérkeztem Ankarába, úgy éreztem, hogy ez ugyanolyan, mint Budapest, csak nem olyan a szaga (tényleg egész más szagok és illatok terjengtek). Luxemburgba autóval mentem, és szó szerint elsírtam magam a körülöttünk felbukkanó sok luxusautótól, mert egyből úgy éreztem, hogy nekem itt semmi keresnivalóm.
Ehhez képest Buenos Airesről nincs ilyen határozott első benyomásom (vagy ez csak utólag tűnne ilyen letisztult dolognak?), ami lehet azért is, mert még mindig nem fogtam fel, hogy itt vagyok, vagy azért is, mert annyira természetesnek, otthonosnak érzem a környezetet, vagy egyszerűen olyan lassú a felfogásom, hogy az első benyomásokhoz is több idő kell…
Annyi biztos, hogy Recoletát (a Delegáció kerülete, ahol most lakunk is) sokkal puccosabbnak képzeltem az előzetes infók alapján. Persze a város többi részét még nem láttuk, úgyhogy majd utána lehet, hogy átértékelem… Feltűnően sok a babakocsi, és az öreg néni és bácsi, akik nagyon picik és nagyon elegánsak. Az emberek tényleg annyira barátságosak és segítőkészek, mint amilyen a hírük (pl. pici öreg elegáns néni a szupermarketben – amit itt spanyolul supernek hívnak – nem ér el valamit a polcon, mire a rakodó ember azonnal ugrik, levesz egy csomaggal, de a néni szerint nem tökéletes a csomag, ezért a rakodó azonnal kicseréli, amit a néni udvariasan megköszön, de nem tesz semmit, de akkor is nagyon kedves, és mosolyognak, aztán mennek tovább).
Az viszont nem igaz, hogy mindenki azonnal megdícsérné a spanyoltudásomat, de ez valószínűleg nem azért van, mert nem akarnának bíztatni, hanem inkább nem jönnek rá, hogy spanyolul próbálok beszélni. Azért végül mindent sikerült eddig megoldani, a zöldséges kedvesen meg is tanította a dolgok nevét, amiket vettünk (hát persze, hogy az avokádó az palta, hogy is felejthettem el?), angolra meg még csak egy pincér váltott, de csak a borravaló után egy thank you erejéig, úgyhogy ez el is gondolkodtatott minket, hogy vajon az útikönyv tévedett és nem szokás a borravaló? Ezt majd még kiderítjük. Mi érdekes van még? Sok a mosoda, a fodrász, a sarki kis bolt (főleg édességeket árulnak), rengeteg a fekete-sárga taxi (holnap ki is próbálunk majd egyet), a forgalom nem olyan vészes, mint gondoltam (pl. itt megállnak a piros lámpánál), tényleg nagyon jó a fagyi (bár még csak egyszer teszteltük, úgyhogy ezt még tudományosabban is igyekszünk majd alátámasztani), a házak előtt barna (egyen?)ruhás emberek állnak (házmesterek, biztonsági őrök, takarítók?) és meleg van.

Utazunk

A sok hónapnyi intézkedés, készülődés és pakolás közben valahogy végig nem fogtam fel, hogy egy nap tényleg fel kell kelni hajnalban, ki kell menni a reptérre, fel kell adni a csomagokat, el kell köszönni a családtól L és fel kell ülni a(z első) repülőre. Pedig de.
Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy az egész ilyen egyszerűen és magától értetődően zajlik majd. Kartal nem hazudtolta meg önmagát, útközben ugyanúgy nézelődött, játszott, barátkozott, cukiskodott, sikongatott, aludt, nyűgösködött, evett, mint bármelyik más napon. A majdnem 14 órás szakasz egy részén a közel vízszintes ülésen feküdt, aztán bevetettük a babaágyat, végül az ülések előtti részt kuckósítottuk néhány pléddel. Persze lehet, hogy ezeket csak a mi szórakoztatásunkra tettük, mert Kartalnak mindegy lett volna…Mi azért elfáradtunk a végére, de nem vette el a kedvünket a babával utazástól. (A jetlag is csak első éjszaka volt szörnyű.) És még a 8 feladott csomag is rendben megérkezett, a kollégám is kijött elénk (kicsit késve ugyan, de szerencsére megtalált), a határőrt is csak kicsit hozta zavarba a vízumunk (ami elvileg nem kell, de nekünk mégis, és volt is, csak ő még ilyet nem látott, és ezért nem tudta, hogy milyen kódot üssön be, de végül kis segítséggel megoldotta), a pénzváltást is lezavartuk, a Delegáció kocsijába befértünk mindannyian és az összes csomag babakocsistul, szóval igazán simán zajlott minden – eddig még semmi latinos bonyodalom!

Töröktanárunk, a kutya (bu kucsu-kucsúúúúú)

Be kell vallanom, elsőre kisebb riadalmat okozott, amikor Aykan Törökországból visszatérve – sok egyéb érdekes ajándék mellett, amik szintén megérnének egy külön blogbejegyzést – megmutatta, mit küldött Karen Su Kartalnak. Már a határőrök is kiszúrták, hogy gyanús objektum van a csomagban, de végül nem akadékoskodtak, és eljutott a címzetthez a beszélő/éneklő/játszva tanító kutya.
Ahogy azóta megtudtam, ilyen minden gyereknek van, és lám-lám milyen a globalizáció, a magyar gyerekek kutyája magyarul énekel, Kartalé viszont törökül, ami azért sokkal viccesebb. (Csak hogy érzékeltessem hogy is kell elképzelni, szerepel a repertoárban többek között a török számok eléneklése egytől tízig a la cucaracha dallamára…). A kezdeti ijedtség után viszont a család és minden látogató is játszva tanult, szinte mindenkinek megtetszett az ’ez elment vadászni…’ török verziójából a bu kucsu-kucsú (ez a kutyuska), és szerintem arra is sokáig fog emlékezni a család, hogy a fül törökül kula (sic!).

Az első bőrönd

már bepakolva vár, pedig még 6 hét van az indulásig. Nem, nem változtam meg ennyire, ennek egyszerű (hahaha) logisztikai okai vannak. Külön utazik majd ez a bőrönd, a többi bőrönd és mindenmás, aztán – a tervek szerint – majd mindannyian találkozunk Buenos Airesben.
A pakolás viszont kifejezetten vicces volt (így utólag). Ebbe az első bőröndbe kerültek ugyanis azok a dolgok, amik Budapesten (és addig) nem nagyon fognak kelleni, ezért nem muszáj, hogy velünk együtt mozogjanak, de Buenos Airesben azonnal szükség lesz rájuk, tehát a konténerbe nem lehet őket pakolni. Hát igen, ez a kategória a munkábajárós ruháim, cipőim, táskáim. Aykan teljesen elképedt, amikor úgy fogtam hozzá a pakoláshoz, hogy a legeslegnagyobb bőröndöt rángattam elő, mert egyszerűen nem érti, hogy az argentín késő ősz lehet nagyon meleg, nagyon hideg, vagy valami átmeneti, kell sötét és világos kosztüm is, meg valami alkalmi, azt sem tudom, hogy a kollégáim miben járnak, arról nem is beszélve, hogy honnan tudjam előre, hogy milyen kedvem lesz hat hét múlva. És másnap. És a következő napon. És azután…Így tehát teljesen logikus, hogy – bár csini cipőből tényleg csak a szükséges minimumra szorítkoztam: egy pár fekete, egy pár barna, egy pár piros, meg egy véletlenül későn előkerült másik pár barna – már el is készült az első, bő 30 kilós bőrönd, és a vendégszobában várja Jacket és Erikát, akik vállalták, hogy hazaviszik, miután Svájcban megsétáltatták.