örül neki, hogy itt lehet - áhhhhh

pedig nem is turizmus céljából érkeztünk, de azért tényleg örülünk, hogy itt lehetünk, és azért lassanként belefogtunk a nevezetességek feltérképezésébe is.

Elsőként a recoletai temetőbe baktattunk el péntek délután (már párszor kerülgettük, mert elég közel van hozzánk, de most be is mentünk). Nem mintha annyira hiányoznának a temetői séták (bár de), de ez az egyik „kötelező” látványosság. Tényleg elég érdekes, igazi város a városban, az összes utcanév családjának van itt kriptája, természetesen egymással versengő díszítéssel, tkp mini mauzóleumokat kell inkább elképzelni.
Megtaláltuk Evita sírját is, ami nem volt nehéz, mert a bejáratnál vettünk térképet egy nyilván sertésinfluenza-parában szenvedő maszkos nőtől, aki egyébként nagyon barátságos volt, úgyhogy nem is tudtunk addig bemenni, amíg ki nem faggatott bennünket, hogy hova valósiak vagyunk (ez persze standard kérdés, és általában nem válik be az a válasz, hogy európaiak vagyunk, mindig tovább faggatnak – úgyhogy vagy el kell mesélnünk az egész családfát, vagy fapofával azt mondjuk, hogy luxemburgiak vagyunk, ha nem akarunk tovább beszélgetni, erre ugyanis még senki nem tudott reagálni J), meg azért sem (volt nehéz megtalálni Evita sírját, ha valaki elvesztettte volna a fonalat közben), mert az összes turista oda tartott vagy onnan jött.
Nekem meglepő volt, hogy 30 évesen halt meg, valahogy idősebbnek képzeltem (meg hát megint előjött az „én idősebb vagyok, mint Evita” c. fóbiám, amiben persze nem mindig Evita szerepel, hanem az épp aktuális nálam fiatalabb szupertehetséges, szupersikeres, szuperhíres stb., akiket mind utálok). Az látszik, hogy még mindig nagyon népszerű, a turistákon kívül (akik nyilván hozzám hasonlóan műveletlenek Argentína nagyjaival kapcsolatban, csak Evitát ismerik és ezért az ő sírja körül rajzanak) ezt bizonyítja a rengeteg virág és koszorú is. Volt ott egy idős néni is, aki anekdotázgatott a turistáknak, de nekünk nem akart Evitáról beszélni, hanem inkább Kartalnak bohóckodott, aztán közölte, hogy ő lesz az argentín pótnagymama. (Igen, fogok még a fiammal dicsekedni, ilyen váratlan pillanatokban is!)

Szombat kimaradt, illetve ismét Recoletában róttuk a köröket, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy nem költözhetünk a Kavanagh épületbe, így az eddigi 2. helyezett lakás környékét mértük fel (és a nagy sikerre való tekintettel egyre inkább azt gondoljuk, hogy ott is el tudnánk éldegélni).

Ma viszont a legturistásabb helyen jártunk, az el Caminito utcában (és környékén). Ez Buenos Aires egyik szimbóluma, sok színes házzal, amiket állítólag a kikötő környékének szegény lakói a megmaradt hajófestékeket felhasználva pingáltak ilyen összevisszára eredetileg, csak aztán túl jól sikerült, így először hagyomány lett, aztán meg turistacsalogató.

A környék egyébként még mindig nagyon szegény ezt a párszáz métert kivéve, úgyhogy az utcákon bóklászni nem tanácsos. Mi is csak a kitaposott utakat követve mentünk el a városrész (Boca) legfontosabb pontjához, a Bombonerához, azaz a Boca Juniors stadionjához. És ha már ott jártunk, be is mentünk megnézni a stadiont (mivel láttam, hogy van angol csoport, azt választottam, aztán kiderült, hogy rajtunk kívül mindenki latin-amerikai, még az a szőke család is, akiknek legnagyobb rémületükre az idegenvezető angolul kezdett el magyarázni, amíg nem tisztázódott, hogy mi vagyunk a problémás eset). Mondanom sem kell, hogy hatalmas a Maradona-kultusz, de ez itt rendben is van szerintem.

Levezetésként pedig – mivel a hazai csapat öltözőjében csak megmutatták az óriááááááááási jakuzzit, de be nem kapcsolták a kedvünkért – elkirándultunk Puerto Maderoba. Ez a városrész szerintem három az egyben: kikötő, lakópark és mocsár (mondjuk). Eredetileg új kikötőnek szánták, de mire megvalósult a projekt, már rég túl kicsi lett. Így mostanra maradt a víz és a vízpart (ezt hangulatra kb. mega-Kopaszigátnak kell elképzelni), hidakkal (köztük az új, gyönyörű gyalogoshíd), régi csatahajóval (ami soha nem csatázott, de most múzeum), elegáns éttermekkel, lakóházzá alakított ipari épületekkel. Másrészt a víz túlsó partján szuperrendezett területen hatalmas lakótornyok épülnek/épültek, meg szállodák, további éttermek. A harmadik rész a legérdekesebb, természetvédelmi terület (vagy olyasmi), rengeteg madárral, nyugival, csenddel – de erre már nem jutott időnk most. Helyette a lakórészt a természetvédelmi övezettől elválasztó korzón sétáltunk, ahol a napos vasárnap délutánhoz illően zajlott az élet: piknikező családok kempingszékeken, focizó fiúk és apák, sétáló párocskák, rollerező, görkorocsolyázó, bicikliző gyerekek, lacikonyhák (itt parrilla néven futnak persze), táncosok, énekesek. A ricsaj ellenére azért itt is láttunk pár érdekes madarat is, de legközelebb majd direkt kirándulni megyünk a mocsaras részre.