Dühöngő

Úgy terveztem, hogy a lakásügyről majd akkor írok, amikor már megoldódott, és akkor visszatekintve majd milyen vicces lesz ez a sok nyüglődés, amivel járt. És ez persze 1-2 héttel ezelőtt lett volna. De mivel ezt kérdezitek legtöbben, hát elmesélem, hogy eddig mire jutottunk.
Figyelmes olvasók talán emlékeznek hurráoptimista bejegyzésemre lakástémában, akkor még minden olyan szépen indult, csak aztán a kinézett lakás tulajdonosait elnyelte a föld, ahonnan előrángatták őket, de nem voltak tárgyalóképesek, fel akarták verni az árat, és közölték, hogy csak június végére lesz beköltözhető állapotban a lakás.
Ezért folytattuk a keresgélést (immár önállóan, a Delegáció segítsége nélkül), és találtunk egy újabb jelöltet, ami mindkettőnknek nagyon tetszik. Helyes ingatlanos lány mutatta meg (most vissza is kerestem, május 11-én), aki elmondta azt is, hogy azonnal beköltözhető (erre ugyanis direkt rákérdeztünk). Az ár persze kapásból magasabb volt, mint a hirdetésben, de ez az eddigi tapasztalatok alapján nem lepett meg.
Miután visszajeleztünk, hogy érdekel a lakás, gyorsan szerveztek még egy bejárást, ahova eljött a biztonságért felelős kollégám is (jó hosszú kérdőívvel a tűzvédelmi meg biztonsági dolgokkal kapcsolatban), itt már az ingatlanos cég főnöke mutogatta végig a dolgokat, részletesen elmagyarázott mindent (melyik berendezési tárgy marad, mi az, amit visznek stb.), aztán jött a hidegzuhany (bár a fejlemények ismeretében inkább langyos volt…), hogy a tulaj Miamiban dolgozik, és csak május 23-án tud iderepülni, ezért a lakást csak június 1-én adják át.
Ennek nem örültünk, mert már nagyon költöztünk volna (nincs baj a szállodával, csak több hétre azért nem elég nagy a tér, meg már nagyon keserves a bőröndöket kerülgetni, és ha Kartal elalszik, akkor nem nagyon tudjuk használni a fürdőszobát, mert a hálóból nyílik és nyikorog az ajtaja), de néhány levélváltás után aztán belementünk a dologba. A tulaj is elfogadta a szerződéstervezetet (a Bizottságnak van néhány speciális feltétele), viszont max. két évre adják ki a lakást (mi a teljes 3 évre szerettük volna), és családi okok miatt el kellett halasztaniuk az utazást, így az átadás is tolódik.
Ezeket május 22-én tudtuk volna meg, de a hosszú hétvége miatt 26-án reggel sokkolt a hír. A 22-i helyzet szerint 15-20 napra lett volna még szükségük, tehát június 15-re tolódott az átvétel. Ez már eléggé patthelyzet, mert közben a keresgélést persze abbahagytuk, úgyhogy sok esélyünk nem volt újabb lakást találni (ráadásul a Bizottság regionális biztonsági felelőse is pont ezen a héten járt Buenos Airesben, és mivel az ő jóváhagyása is kell előbb-utóbb, így pont meg tudta nézni ezt a lakást).
A szállodát viszont mindenképp itt akartuk hagyni, úgyhogy kerestünk egy rövidtávú átmeneti megoldást (turistáknak való bérlakás), le is foglaltuk (kis ráhagyással 20 napra), ma össze is pakoltunk, és holnap délelőtt átköltözünk. Aztán tegnap este jött az újabb telefon, hogy a tulaj jelezte, hogy június 15-én semmiképp sem költözhetünk, mert ők csak 14-én jönnek, és így július 1-re tudják biztosítani a lakást. A válaszunk az volt, hogy vagy meglesz június 18-ra (tekintve a 20 napos foglalásunkat), vagy felejtsék el (bár nem tudom, hogy mennyire ijedtek meg tőlünk…). Most itt tartunk, a válasz gondolom hétfő reggel az irodában fog várni. (A sok tologatás hatására persze felötlött bennünk, hogy ha már várni kell, akkor inkább a Kavanagh-ra várnánk még mindig, de ott a tulajok olyan betegek lettek állítólag, hogy most egyáltalán nem érdekli őket a lakáskiadás!?)
Az egészben az a legmegdöbbentőbb számunkra, hogy teljesen úgy tűnik, mintha a tulajok valójában nem is akarnák kiadni a lakásokat, de legalábbis mindegy nekik, hogy buknak pár heti-havi lakbért. Közben persze nézzük azért a hirdetéseket, de nem látok újakat, úgyhogy ha ez nem jön össze, akkor visszatérünk valamelyik régebben megnézett lakáshoz, ami szintén nem lenne büntetés, csak kérdés, hogy ha konkrétan elkezdünk érdeklődni, akkor nem ugyanez a műsor kezdődik-e majd újra.
És ha már dühöngök, akkor ha nem is ilyen részletesen, de azt is elmondom, hogy a behajózott cuccaink május 8-án megérkeztek a kikötőbe, ahonnan diplomáciai bonyodalmak miatt nem tudjuk őket kihozatni (de persze nem is lenne hova). A Delegáció és a Külügyminisztérium ugyanis azon pingpongoznak, hogy vajon milyen beosztásban vagyok itt (elvileg attaché, de itt olyan nincs, de persze mindkét fél erősködik). Enélkül nincs diplomataigazolvány, ami nélkül nincsenek vámmentességet biztosító papírok, amik nélkül a konténerünk fogságban marad még egy darabig…
A dühöngés utolsó oka pedig a bankolás, ami annyira bonyolult, hogy olyan nincs is, a készpénzhez jutás közel lehetetlen. De VIP ügyfél vagyok, így Marcos, a kedves bankárfiú – aki a kedvemért már nem is hadar a telefonban! – mindenben segít, és így már van bankkártyám, amit talán hétfőn majd aktiválni is lehet, és addig is a pénztárból fel tudtam venni a lakásbérléshez szükséges összeget, amit a VIP pénztáros – a VIP sor kiállása után, ami sokkal tovább tartott, mint a normális ügyfeleké – kétszer is átszámolt, csinos kis kötegbe rendezett, majd befőttes gumival összefogott (olyan utcai pénzváltós fíling).
Hát itt tartunk most.

BOCA MAHALLESİ

Daha mahallenin girişinde bizi, neşeli bir yere geldiğinizi anlatan bir paravan karşılıyor, biz de, bizim külüstür taksileri hiç aratmayacak cinsten bir arabayla mahallenin merkezi sayılan nehir kenarındaki liman bölgesine ulaşıyoruz. Bu arada La Plata nehri fena halde bulanık ve kirli, güneşli havada bile ışıldamıyor, ama büyüklüğü gerçekten göz alıcı.Rivayet odur ki tango bu mahallede doğmuştur, gerçi buna Jorge Luis Borges yaptığı araştırmalar neticesinde karşı çıkar, evet genelevlerden doğduğu kesindir ama bunun Boca ya da başka bir yerde olabileceğine işaret eder. Zamanında 1880’lerde yoksulların, emekçilerin şiddet ve erotizm yüklü dansı olarak başlayan tango, başka birçok şey gibi daha 20-30 yıl geçmeden Paris salonlarının vazgeçilmezleri arasına girer. “Ağız” anlamına gelen Boca ise, İtalyan göçmenlerin zenginlik sevdası yerine yoksulluğu kucakladığı bir mahalle olagelmiş.Neyse biz lafı fazla uzatmayıp gördüklerimizle devam edelim, mahalle meydanında hemen sizi turistlere bir şeyler satmaya çalışan insanlar karşılıyor, onların arkalarında ise zamanında yoksulların yokluklarının abidesi olmuş, dış cephesi saçlarla kaplı ama rengarenk olan evler sıralanıyor. Bu arada evler bu rengarenk oluşunu zamanında gemilerin boyanma işleminden artan boyalara borçlu. Artan boyalar kullanılarak bu evler boyanmış ve sonuçta karşımızdaki tablo elde edilmiş.Tabii ki tango mahallenin vazgeçilmezleri arasında, eğer yalnız bir erkekseniz hiç şansınız yok! Tango kıyafeti giymiş bir kadın kucağınıza zıplayabilir, tango dansçısı erkekler daha mütevazı onlar kadın müşterilerin kendilerini seçmesini beklemekle yetiniyor, bütün bunlar ne için mi, tabii ki onlarla bir fotoğraf çekilmeniz ve bunun karşılığı onlara ödeme yapmanız için. Benim gibi eşiniz ya da sevgilinizle geziyorsanız sonra mesele sahibi olmamak için en iyisi siz poz için paravanları kullanın, dansçı kadınlardan/erkeklerden uzak durun. Bu arada kadınlar yırtmaçlı dar elbiseler giyerken, erkekler koyu renkli-çizgili takım elbise giyiyorlar ve saçları genelde inek yalamış kıvamda, rahatlıkla cincin taraflarının delikanlılarıyla karıştırılacak simada şahıslar. Dans esnasında ise ciddi ve vakurlar.Haftaya Boca’ya medarı iftiharları takımları Boca Juniors’la devam edeceğim...İSRAİL’İN KURULUŞ YILDÖNÜMÜNDE KUTLAMA VE PROTESTOGeçen pazar gezerken tesadüfen Mayıs Meydanı’na çıkan caddelerden birinde İsrail’in kuruluş yıldönümü kutlamalarına denk geldik. Kutlamalarını büyük bando eşliğinde yapıyorlardı. Benim için dikkat çekici olan İsrail elçiliğinden falan öte dağıtılan broşürde doğrudan siyonist bir organizasyonun (OSM) imzasının olmasıydı. Bu arada alanda tutucu Yahudilerden eser yoktu, çünkü burada dinsel kıyafetleriyle rahatlıkla sokakta görebiliyorsunuz onları. Akşam televizyonlardan öğrendik ki, biz ayrıldıktan bir süre sonra Devrimci Eylem Cephesi (FAR) üyesi 20 kadar genç bu etkinliği protesto etmek için İsrail=soykırım yazılı bir pankart açmaya çalışıyor, bunun üzerine kalabalıktan onlara saldıranlar oluyor, olayların neticesinde sol gruptan 2 kişi tutuklandı.Burada gazete ve televizyonlarda haftanın olayı buydu, çünkü, bir taraftan Yahudilerin nüfus içerisindeki ağırlığından (yüzde 5 diye tahmin ediliyor) bir yandan da İkinci Dünya Savaşı’nda Almanya’nın yanında yer alan Arjantin, aynı zamanda köklü olan anti-semitik geleneğinin günahlarını affettirmek için Almanya benzeri Yahudiler konusunda hassas davranıyorlar. Tabii basın Türkiye’de olduğu gibi bu olayı abarttı ve aynı zamanda çarpıttı. O 20 kişi anında provakatör ve saldırgan ilan edildi, üzerlerinden bir tabanca ve muhtelif dövüş sanatı silahlarının çıktığı söylendi, ne dediklerine bakılmadı, olay anında magazinel bir içeriğe dönüştürüldü. Çünkü mesajı kimse duymak istemiyordu. Her şeye rağmen bu eylem başarılıydı, dünyanın başka bir coğrafyasında da olsa şiddet ekenlerin burada ya da başka bir yerde karşılığını görebileceğini gösterdi.

MEZARLIK

Buenos Aires’te şimdilik bir turist olmanin keyfini çıkarmaya çalışıyorum ve bu günlerde yolum Recoleta’daki ünlü mezarlığa düştü. Daha önce buraları gezmiş olanlardan okumuştum biraz, ama gene de bu kadar büyük mezarlara denk geleceğimi düşünmemiştim, benzer yapılar tabii ki var, türbeler, Hırıstiyanlık öncesi Roma mezarları vb ama bu kadar çok ve bir arada değil. Neredeyse bir mahalle görünümünü andırıyor, bu mahallede ağırlıkla politikacı, asker, kamu görevlileri yazar ve şairler yatıyor, bunların arasında belki size aşina gelebilecek olan Adolfo Bioy Casares de var. Ama mezarlıkta ilgi odağı tabii ki Arjantinliler için bir ulusal kahraman gibi anılan Eva Peron.İnsanlar neden bu kadar büyük mezarlar ve mezarlıklar yapar diye düşündüm ve burada kimlerin alın terinin aktığını... Tabii ki bu mezarlıkta yoksul insanlara yer yoktu, zamanında kudreti bir biçimde elinde bulundurmuş aile ya da şahısların gömütlüğüydü. Aklıma aynı zamanda Arjantin’de yaşayan zenginlerin ciddi bir sanat koleksiyoncusu oldukları geldi. (Bu arada bir arkadaşımın söylediği kadarıyla Irak’tan savaş sırasında çalınan bazı sanat eserleri buradaki kolleksiyonerlerin raflarında yerini almış.) Koleksiyonculuk bir anlamda bir hastalık, bir tür “seri katillik” ama aynı zamanda da bir hatırlama biçimi, gelenek.Luxembourg’da yaşarken komşumuz bir mezarlıktı. Benim için okul yolu ve gündelik gezi parkurunun bir parçası olan bu alan BA’deki kadar gösterişli olmasa da her zaman taze çiçeklerle kaplıydı, yandaki çiçekçi de neredeyse sadece mezarlığa çalışıyordu. Sanırım mezarlıklara verilen önemde, biraz da Katolikliğin payı var. Ölülerini bu kadar sevenler yaşayanları seviyor mu, orası meçhul ama kendilerini sevdikleri kesin, başkalarının emeği, kanı üzerine bina edilmiş geleneklerin saltanatını sürmek şimdilik onlara düşen.Bir de bizim mezarlıkları düşündüm, Allah bilir çoğumuzun ebesinin, dedesinin mezarı kayıptır, toplumsal çalkantılar, yokluk yoksulluk, ve belki de hatırlamayı biraz ehemniyetsiz bir iş olarak görmemizdendir. Bütün bunlara bir de köksüz burjuvazimiz eklenince bazılarının Osmanlı’ya sığınması anlaşılabiliyor.Şimdilerde ülkemiz ‘demokrat’ kaynıyor, üç darbede nerede, ne yaptıkları meçhul, bütün bunlardan daha önemlisi olmuş bir darbenin başının ‘halkın cumhurbaşkanı’ tarafından ağırlanması karşısında suskun olanlar, sanırım hep tekrarlanagelen balık hafızalı bir toplum oluşumuza güveniyorlar.Her şeye rağmen bizim anımsamamızda yarar var, özellikle bugün yaşadığımızı ve degiştirmek için yaşadığımızı ve bunun içinse mezarlıklara ihtiyacımız olmadığını.Meraklısına not: Elbette bunun yukarıdaki yazıyla ilgisi yok, ama ben gene de yazmadan geçemedim, ‘seri katiller’ bir ritüelin peşinden gider, öldüreceği kişileri özel olarak seçer, işi uzun sürer, hapsetmek ister, muhafazakârdırlar. Toplu katliam yapanlar ise pek öyle ayrımcı değillerdir. Alevi, Sünni, Türk, Kürt, Ermeni, vb kategorileri yoktur, paylaşımcıdırlar, işlerini hep beraber yaparlar, bir gün 77 1 Mayısı’nda insanları tarayarak, ertesi gün Irak’a ya da dünyanın herhangi bir yerine bomba yağdırarak mesleklerini coşkuyla icra ederler, demokrattırlar.

BUENOS AİRES’TE İLK GÜNLER

Ben en iyisi yolculuk hikâyesiyle başlayayim nede olsa memleketten buraya gelecek olanlar olacaktır, ama belki aranızda bu yolları çok tepmiş olanlarda vardır. Naçizane tecrübemin söylediği ilk şey mümkün mertebe rahat eşofmanvari şeyler giyin, ama bu giyeceğiniz şey aynı zamanda havalandırma nedeniyle soğutulan uçakta sizi koruyabilecek cinsten olsun. Hesabınızı kitabınızı iyi yapın, bizim Budapeşte-Frankfurt-Buenos Aires evden çıkıp burada bir otele yerleşene kadar 22 saat geçti. Yanınıza azık almayı unutmayın. Bizim yolculuk, beklediğimizden daha az dertliydi, nede olsa 6 aylık olan Kartal’la yolculuk yapacaktık, o yolcuların maskotu olmayı becerdi, uyudu, yine neticede telef olan biz olduk. Arjantinliler tarafından neredeyse uçağın kapısında karşılandık, sanırım BirGün’le alakalı birilerinin geldiğini duymuş olsalar gerek. Havaalanının kapısından çıkar çıkmazsa nem tepemize bindi. Burada kışın başlangıcı ama havalar hâlâ 20 derece civarında. Tabii bu ister istemez buranın yazı nasıldır acep diye bir düşünceye kapılmama neden oldu. Doğal olarak bu ara derdim biraz etrafı tanımak üzerine kurulu, anladığım kadarıyla iki tane Buenos Aires var, biri şehir merkezi ve ağırlıkla zenginlerin ikâmet sahası, diğeri henüz göremediğim büyük Buenos Aires denilen nüfusun çoğunluğunu barındıran geniş bir banliyö alanı. Bir arkadaşım “yeni yerleri tanımak için önce ne tükettiklerine bakacaksın” demişti, ben de biraz marketleri gezdim, gördüğüm Türkiye’dekilerden ya da Avrupa’dakilerden pek farklı değildi, bilumum tekeller buralardaki rafları da işgal etmiş anlayacağınız. Bu tüketme hesabına sanırım konutlar da girer, yerleşecek bir ev ararken (bu arada BA fena halde gölgeli bir kent, güneşin acısından mı, binaların bu kadar yüksek olmasından mı bilemedim) evlerin içini biraz da olsa gördük. Sanırım kolonyal dönemin alışkanlıklarıyla evler genelde fazlasıyla büyük, 200-300 metrekare civarı ve zenginler Katolikliği pek seviyorlar, çünkü etraf onların alâmeti farikalarıyla kaplı. Ayrıca kapılarında her daim bekleyen bizim kapıcıları rahmetle aratacak cinsten bodygard kılıklı birtakım şahıslar da var. Bu arada benim için en dikkat çeken şey servis asansörü, kapısı, merdiveni, yatacak yeri ve duşu adı altında, hizmetçinin ayrıca girip çıkacağı “yaşayacağı” bir alanın tanımlanmasıydı. Yani ayrımcılık denilen şeyi orada çalışan bir insan iliklerine kadar hissedebilir. Bilmiyorum bizim zengin semtlerinde de böyle tasarlanan evler var mı, ama bence bizimkiler fazla masraf olmasın diye mekân tasarımıyla falan uğraşmazlar, ayrımcılık yapmak için bakışları yeter. Neyse bu tanıma etkinliğine devam edeceğim elbette, ama okuduğum kitap ‘Meteorlar’ (M. Tournier), biraz da çöplüklerine bakmamı öğütledi, belki de doğrusu öyle yol almak. Bu arada ayağımın tozuyla biraz gösteriye şahit oldum, önemli kısmını ancak televizyondan izleyebildim, çünkü Türkiye’de olduğu gibi polis burada da allah yarattı demeden copa ve gaz bombasına sarılmıştı. Gösteriyi yapanlar kendilerini Gastronomicos olarak adlandıran bir gruptu. Bilebilecek arkadaşlara sorunca görünüşte daha fazla hak ücret talep eden topluluk, meğerse lokanta işçileri alanında örğütlü bir sendikaymış ve yakın zamana kadar mevcut Kirchner hükümetini destekleyen sendika başkanı, Barrionuevo, hem sendikal alanda rekabet etme derdiyle hem de hükümeti zora sokmak için biraz mizansen hazırlamış. Niye bu kadar gaddar yaklaştığımı soracak olursanız, bu sendika başkanı olan şahıs aynı zamanda ülkedeki en büyük restoranlar zincirinin sahibiymiş ve kendisine ne zaman çalışıp da bu kadar parayı kazandığı sorulduğunda, Arjantin’de kim çalışarak zengin oldu diyebilecek düzeyde “açık sözlü” bir büyüğümüzmüş. Velhasılı kelâm burada da sınıflar mücadelesinin seyri biraz bizim memlekete benziyor, emek mücadelesinden çok şu ya da bu partiyi destekleme, sendika başkanlarını gönendirme, sivil dudakların kıpırtısıyla da olsa atılan gaz bombaları ve coplar, farklı gün ve alanlarda kutlanan 1 Mayıslar oralardan çok uzak olmasa gerek.

La Plata

Hétvégén kirándulni voltunk, meglátogattuk Aykan barátja barátjának a barátait. La Plata közel egyórás buszútra van Buenos Airestől – pontosabban ez Buenos Aires tartomány székhelye, az itteniek ugyanis Buenos Airest „a fővárosként” emlegetik, ha Buenos Airest mondanak, a tartományra gondolnak. A távolsági busz teljesen olyan, mint Európában, inkább a hatalmas buszpályaudvar volt érdekes, ahol az emeleten a rengeteg jegyirodát busztársaságonként és régiónként csoportosították, így többedikre sikerült csak megtalálni, hogy hol kaphatunk jegyet és honnan indul a busz.
Mire megérkeztünk Gabriel már várt ránk, ami azért is nagy megkönnyebbülést jelentett, mert nem voltunk benne biztosak, hogy fel tudjuk-e hívni. A telefonszámok rendszere ugyanis annyira bonyolult, hogy nem tudunk rajta kiigazodni, sőt az általunk eddig megkérdezett helyiek sem. Más előhívót kell használni, ha mobilról hívsz egy számot, mint ha vezetékesről, de talán az sem mindegy, hogy melyik társaságtól, belföldről vagy külföldről, stb. A mi mobilszámunk pl. a szerződés szerint 11-gyel eződik (+8 szám). Igen ám, de a 11 valójában Buenos Aires (a főváros) előhívója, így általában 11 helyett 15-öt kell tárcsázni annak, aki hívni akar. Vagy 015-öt. Társaságon belül viszont igenis a 11-est kell használni. Külföldről pedig az országhívó után még beugrik egy kilences is, aztán 11 (erre kiakad a rendszer, mert a 911-et segélyhívónak érzékeli, de ettől még ki kell tartani). Az eddigi legjobb tanács az volt, hogy ha nem tudunk felhívni valakit (akinek egyébként tudjuk a számát), akkor hívjuk fel a mobiltársaságot és ők majd megmondják, hogy mit kell elé, mögé, helyette, alá, fölé vagy akárhova tárcsázni.
Ez a telefonos kitérő kicsit hosszú volt, de sebaj, mert a városról sokat úgysem lehet mondani. Mesterséges város, elég élhetőre tervezték (minden 6. sarkon van egy tér, így mindenkinek max. 300 métert kell gyalogolnia, hogy zöld területre jusson, de amúgy is sok a fa, szélesek a járdák). Számozott utcák és sugárutak, teljes szimmetria, a város közepén főtér katedrálissal és városházával. Szerencsére nem városnézési céllal érkeztünk…
A házigazdáink, Elena és Gabriel júliusra babát várnak, úgyhogy Kartalt kész infrastruktúra fogadta, ezért a két napra viszonylag normális mennyiségű cuccal érkeztünk. A program pedig adott volt: szombat este barátok jöttek vacsorázni, vasárnap pedig a család gyűlt össze sütögetésre (parrilla). Végig nagyon jól éreztük magunkat, nagy élmény volt kicsit belelátni, hogy igaziból hogy élnek az argentínok (na jó, ez a néhány argentín ezen a két napon), mindenki nagyon nyitott volt, érdeklődő, barátságos. És persze jókat ettünk: húsos lencsét, dulce de lechés palacsintát, és a parrillán sütött mindenfélékből amit meg mertünk kóstolni (érzékenyebb lelkűek és vegetáriánusok kedvéért most nem térek ki arra, hogy mi minden sült ott, de nagyjából minden).
Hazafelé Elena testvére és felesége hoztak kocsival, és ha minden jól megy, és oda költözünk, ahova szeretnénk, akkor hozzájuk nagyon közel fogunk lakni, úgyhogy tervezünk még találkozgatni. Remélem, hogy Gabrielékkel is megmarad a kapcsolat, Aykan már megígérte, hogy legközelebb ő főz nekik valami jó kis török kaját!
Kartalnak legjobban talán a háziak kutyája, Malayka tetszett, és az, hogy megtanult tapsolni (a kezével és a lábával is tud!!!), és azóta rendszeresen gyakorolja is a tudományát, és borzasztó boldog tőle (hát még mi!). Persze mi is sokat tanultunk a hétvégén: én többek között azt, hogy az itteni lengyelpiac az uruguayi piac (itt is jártunk), és kedvenc új szavam is van: „sánki” (megfejtés a kiadónál).

Szolgálati közlemény

A városnézős poszthoz érdemes visszanézni, mert képeket is tettem fel!

Birome

Mivel most már elég rendesen beindult a munka is, feltűnt, hogy írószerek is kellenének. Megtudtam, hogy kinek kell e-mailben elküldeni a kívánságlistát, és neki is fogtam volna, de ismét utamat állták a nyelvi korlátok. Még szótárból sem derült ki, hogy hogy van a tűzőgépkapocs, lefűzhető műanyag bugyi (na, ezt magyarul se tudom) és társai. Szerencsére Pamela segített, és együtt bővítgettük is a listát, és eszembe jutott, hogy kellene még pár toll. Ezt akár tudhattam volna, de nem jutott eszembe, így ezt is elmutogattam, mire közölte, hogy „birome”. Mondanom sem kell, hogy előtört belőlem a magyarságtudatom, és rögtön közöltem, hogy milyen szuper, hogy a magyar feltaláló után kapta ezt a kedves argentín nevet (azóta rájöttem, hogy „spanyolul” boligrafo és/vagy boli, legalábbis azt hiszem…). Na, ezen a ponton egy pillanatra megfagyott a levegő (pedig addig tényleg jól szórakoztunk az irodai tárgyak kategóriában előadott activity-n), és közölte, hogy márpedig a golyóstoll az köztudottan a három argentín találmány egyike (a másik kettő a „colectivo” alias iránytaxi és a dulce de leche lenne).
Az igazság természetesen kis guglizás után kiderült: Bíró László 1938-ban ugyan Magyarországon szabadalmaztatta először a golyóstollat, de aztán testvérével együtt Argentínába menekültek, és sorozatgyártásba Juan Jorge Meyne-vel közös cégükkel kezdtek (innen jön a birome). A linket átküldtem Pamelának, majd meglátjuk, mit szól hozzá, de a biztonság kedvéért a colectivo-ügynek inkább nem nézek utána, a dulce de leche-ről pedig nem vitatkozom (pedig lehetne…)

Helyesbítés

Evita 33 évesnél is idősebben halt meg. Mégsem volt nálam fiatalabb - ez jó hír!

Az orvosnál

Az egyik első dolgom volt, hogy ideérkezésünk után gyerekorvost keressek (példás szülő). Megkérdeztem egy családos kollégámat, hogy tud-e gyerekorvost ajánlani, ő megígérte, hogy átküldi a nevét és elérhetőségeit, majd ennyiben is maradtunk (példátlan szülő).
Aztán egyik nap gyanús lett, hogy Kartal mintha melegebb lenne a szokásosnál, így hát előkaptam a lázmérőjét (példás szülő egyből tudja, hogy a száz bőrönd közül melyikbe nyúljon ilyen esetben), majd elkezdtem bogarászni a használati utasítást (mert hiába tervezgettem, eddig még sosem próbáltam ki, és hirtelen persze arra se emlékeztem, hogy hova kell dugni…), és hát 38,6 lett az eredmény. Így hát elérkezettnek láttam az időt, hogy tényleg megtudjam a gyerekorvos nevét és címét, és fel is keressük.
A doki egy klinikán rendel, ahol belépés után azonnal lekapcsoltak a biztonsági őrök, hogy hova megyünk, mutassuk meg a papírjainkat, majd kaptunk fesztiválos karszalagot is a csuklónkra (a baba és én, Aykan valamiért megúszta…). Eközben mindenki más vígan járkált ki és be, úgyhogy vagy nagyon gyanúsak voltunk, vagy a kisbaba miatt járt a kitüntetett figyelem. Aztán kedvesen útbaigazítottak, és néhány kanyar után az egyébként gyönyörű épületben (hatalmas belmagasság, fantasztikus üvegajtók, növényekkel telerakott belső udvarok), és a karszalagleolvasó jóváhagyásával beléptünk a gyerekrendelőbe.
A rendelő is nagyon klassz, Dzsungel könyve témájú berendezéssel (nem csak a falra festettek állatokat, hanem a székek fölött is lógnak majmok stb.), és miután bejelentkeztünk és fizettünk, már mehettünk is a doktor bácsihoz.
Doktor bácsi (aki maga is Dumbo méretű fülekkel bír – na jó, tudom, hogy az nem a Dzsungel könyve, de majdnem) barátságosan kezet rázott Aykannal, nekem rögtön járt az itt kötelező puszi (szigorúan a jobb oldalra), a rendelőben a laptopjára rögzített minden adatot (szerencsére tud angolul is), aztán megvizsgálta Kartalt. A legviccesebb pillanat az volt, amikor Kartal sírni kezdett (nem, nem ez, még egy kicsit olvassatok tovább), és erre a doki a vizsgálón lévő játékok közül előrántott egy rettentő morbid figurát (olyan Sikoly maszkos, fekete csuhás kis műanyag izét), és azt kezdte el kattogtatni. Addig is szimpatikus volt, de onnantól kezdve biztos voltam benne, hogy ő lesz a dokink!
A méreteket (7,7 kg és 68 cm – tehát a féléves posztban kicsit túlbecsültem) bevitte a számítógépbe, és meg is mutogatta, hogy ezek szerint hol helyezkedik el Kartal a fejlődési görbéken (szülői büszkeségemet félretéve elárulom, hogy mindenben teljesen átlagos – azért még rákérdeztem, hogy ezek az argentín adatok-e, de azok voltak, így a világ átlagát is megmutatta, annál meg kisebb), nekem ez is nagyon tetszett. Aztán alaposan elmagyarázta, hogy milyen esetben mi a teendő, kaptunk mindenféle elérhetőségeket vészhelyzet esetére (azt azért elmondta, hogy bár őt mindig el lehet érni, de holnap pont 15 éves lesz a fia, úgyhogy akkor inkább a helyettesét keressük – de legalább van helyettese, és annak is mobilszáma), aztán puszi és vége.
Összességében nagyon pozitív benyomásaim voltak, nagyon odafigyelve, ráérősen kérdezősködött és vizsgált (ez mondjuk itt általában mindennel így van, de a másodpercre betáblázott luxembourgi dokik után akkor is üdítő), és szerencsére a lázcsillapító csepptől (amivel közös megegyezéssel felváltottuk a kúpot) Kartal láza is elmúlt. És ha valaki aggódott volna: igen, kifelé is leolvasták a karszalagunkat, aztán a kijáratnál le is vágták rólunk.

A pelenka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két szülő és kicsi fiacskájuk. Messzi földön éldegéltek már egy ideje, és egy napsütötte vasárnap fel is kerekedtek, hogy felfedezzék ezt a furcsa vidéket. Mindent szépen elterveztek, össze is csomagoltak, és nekivágtak a nagy útnak. Csak ámultak és bámultak, láttak színes házakat, hatalmas stadiont, ebédeltek Raszputyin szamovárjában, mígnem eszükbe jutott, hogy bizony pelenkát nem tettek a batyuba. Alaposan nekikeseredtek, hiszen még rengeteg látnivaló várt rájuk, nem akartak dolgukvégezetlenül hazatérni.
Mit volt mit tenni, elhatározták, hogy próbát tesznek a helyi maxikioscoban. Nem volt nagy szerencséjük, mivel fiatal suhanc volt itt az eladó, így kisebb derültséget keltve kellett elmagyarázniuk, hogy mire lenne szükségük – mivel a pelenka spanyolul csak nem jutott eszükbe, a suhancnak pedig nem segített a ’pámpersz’ szó ismételgetése. A suhanc végül megszánta a tapasztalatlan szülőket, és elirányította őket a következő maxikioscoig.
A második maxikioscoban kedves bácsi volt az eladó. Itt már ment minden, mint a karikacsapás, hiszen az első helyen azt is megtanulták, hogy kell spanyolul pelenkát kérni. Igen ám, csakhogy a bácsi sem tartott pelenkát a boltjában. Viszont – mivel kedves bácsi volt – ő is megmutatta az utat a soron következő maxikioscoig.
A szülők úgy döntöttek, hogy még egy utolsó próbát tesznek, hátha ezúttal kedvez nekik a szerencse. Benyitottak a harmadik maxikioscoba, ahol vénséges vén, görbe hátú néni fogadta őket. ’Adjonisten öreganyám, van-e pelenka ebben a maxikioscoban?’ ’Szerencsétek, hogy öreganyámnak szólítottatok, így jutalmul vehettek pelenkát. De nem ám egy egész csomaggal, mert én csak darabra árulom! És nincs se CH, se M, csak G és XG van.’ ’Micsoda szerencse, nekünk épp egy darab G méretűre van szükségünk! Itt van az egy peso, nagyon köszönjük!’A boldog szülők örömükben a bolt előtt tisztába is tették a végig rendíthetetlenül mosolygó kisfiút, és megfogadták, hogy többet (jó ideig) nem indulnak el tartalék pelenka nélkül világot látni!

örül neki, hogy itt lehet - áhhhhh

pedig nem is turizmus céljából érkeztünk, de azért tényleg örülünk, hogy itt lehetünk, és azért lassanként belefogtunk a nevezetességek feltérképezésébe is.

Elsőként a recoletai temetőbe baktattunk el péntek délután (már párszor kerülgettük, mert elég közel van hozzánk, de most be is mentünk). Nem mintha annyira hiányoznának a temetői séták (bár de), de ez az egyik „kötelező” látványosság. Tényleg elég érdekes, igazi város a városban, az összes utcanév családjának van itt kriptája, természetesen egymással versengő díszítéssel, tkp mini mauzóleumokat kell inkább elképzelni.
Megtaláltuk Evita sírját is, ami nem volt nehéz, mert a bejáratnál vettünk térképet egy nyilván sertésinfluenza-parában szenvedő maszkos nőtől, aki egyébként nagyon barátságos volt, úgyhogy nem is tudtunk addig bemenni, amíg ki nem faggatott bennünket, hogy hova valósiak vagyunk (ez persze standard kérdés, és általában nem válik be az a válasz, hogy európaiak vagyunk, mindig tovább faggatnak – úgyhogy vagy el kell mesélnünk az egész családfát, vagy fapofával azt mondjuk, hogy luxemburgiak vagyunk, ha nem akarunk tovább beszélgetni, erre ugyanis még senki nem tudott reagálni J), meg azért sem (volt nehéz megtalálni Evita sírját, ha valaki elvesztettte volna a fonalat közben), mert az összes turista oda tartott vagy onnan jött.
Nekem meglepő volt, hogy 30 évesen halt meg, valahogy idősebbnek képzeltem (meg hát megint előjött az „én idősebb vagyok, mint Evita” c. fóbiám, amiben persze nem mindig Evita szerepel, hanem az épp aktuális nálam fiatalabb szupertehetséges, szupersikeres, szuperhíres stb., akiket mind utálok). Az látszik, hogy még mindig nagyon népszerű, a turistákon kívül (akik nyilván hozzám hasonlóan műveletlenek Argentína nagyjaival kapcsolatban, csak Evitát ismerik és ezért az ő sírja körül rajzanak) ezt bizonyítja a rengeteg virág és koszorú is. Volt ott egy idős néni is, aki anekdotázgatott a turistáknak, de nekünk nem akart Evitáról beszélni, hanem inkább Kartalnak bohóckodott, aztán közölte, hogy ő lesz az argentín pótnagymama. (Igen, fogok még a fiammal dicsekedni, ilyen váratlan pillanatokban is!)

Szombat kimaradt, illetve ismét Recoletában róttuk a köröket, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy nem költözhetünk a Kavanagh épületbe, így az eddigi 2. helyezett lakás környékét mértük fel (és a nagy sikerre való tekintettel egyre inkább azt gondoljuk, hogy ott is el tudnánk éldegélni).

Ma viszont a legturistásabb helyen jártunk, az el Caminito utcában (és környékén). Ez Buenos Aires egyik szimbóluma, sok színes házzal, amiket állítólag a kikötő környékének szegény lakói a megmaradt hajófestékeket felhasználva pingáltak ilyen összevisszára eredetileg, csak aztán túl jól sikerült, így először hagyomány lett, aztán meg turistacsalogató.

A környék egyébként még mindig nagyon szegény ezt a párszáz métert kivéve, úgyhogy az utcákon bóklászni nem tanácsos. Mi is csak a kitaposott utakat követve mentünk el a városrész (Boca) legfontosabb pontjához, a Bombonerához, azaz a Boca Juniors stadionjához. És ha már ott jártunk, be is mentünk megnézni a stadiont (mivel láttam, hogy van angol csoport, azt választottam, aztán kiderült, hogy rajtunk kívül mindenki latin-amerikai, még az a szőke család is, akiknek legnagyobb rémületükre az idegenvezető angolul kezdett el magyarázni, amíg nem tisztázódott, hogy mi vagyunk a problémás eset). Mondanom sem kell, hogy hatalmas a Maradona-kultusz, de ez itt rendben is van szerintem.

Levezetésként pedig – mivel a hazai csapat öltözőjében csak megmutatták az óriááááááááási jakuzzit, de be nem kapcsolták a kedvünkért – elkirándultunk Puerto Maderoba. Ez a városrész szerintem három az egyben: kikötő, lakópark és mocsár (mondjuk). Eredetileg új kikötőnek szánták, de mire megvalósult a projekt, már rég túl kicsi lett. Így mostanra maradt a víz és a vízpart (ezt hangulatra kb. mega-Kopaszigátnak kell elképzelni), hidakkal (köztük az új, gyönyörű gyalogoshíd), régi csatahajóval (ami soha nem csatázott, de most múzeum), elegáns éttermekkel, lakóházzá alakított ipari épületekkel. Másrészt a víz túlsó partján szuperrendezett területen hatalmas lakótornyok épülnek/épültek, meg szállodák, további éttermek. A harmadik rész a legérdekesebb, természetvédelmi terület (vagy olyasmi), rengeteg madárral, nyugival, csenddel – de erre már nem jutott időnk most. Helyette a lakórészt a természetvédelmi övezettől elválasztó korzón sétáltunk, ahol a napos vasárnap délutánhoz illően zajlott az élet: piknikező családok kempingszékeken, focizó fiúk és apák, sétáló párocskák, rollerező, görkorocsolyázó, bicikliző gyerekek, lacikonyhák (itt parrilla néven futnak persze), táncosok, énekesek. A ricsaj ellenére azért itt is láttunk pár érdekes madarat is, de legközelebb majd direkt kirándulni megyünk a mocsaras részre.

MACARİSTAN’DAN GEÇERKEN

Macaristanda sınırlı bir zaman geçirmeme rağmen izlenimlerimi aktarmadan geçmek istemedim. Öncelikle belki merakınızı celbeder kendilerinin Türk soylu olarak nitelenmesine daha cok gülüp geçiyorlar (oysa kahramanlar meydanı diye anılan yerde Macaristan’ın kurucu kabilelerini temsil eden liderler sanki Tarkan çizgiromanından fırlamış gibi) onlar daha cok Osmanlıyı hatırlıyorlar, ama onuda yağmacılık, çocuk kaçırma, tecavüz gibi vakalarla, ama bizimle pek tarihsel bir husumetleri yok. Daha cok Avusturya ve Romanya’yla alıp veremedikleri var denilebilir.
Son yıllarda bu alıp verememe arabaların arka taraflarında büyük Macaristan çıkartmalarıyla kendini gösteriyor (bu büyük Macaristan efsanesi biraz Turan, biraz da bizim yeni Osmanlıcılar’ın zamanında neymişiz hesabına benzetilebilir) bir taraftanda millici olmanın alâmeti farikasi olarak çeşitli evleri Macar bayrakları süslüyor. Her ne kadar AB üyesi olsalar da içine düştükleri ekonomik krizde AB’nin yardım elini uzatmayı reddetmesi bu milliyetçi gelişmeleri tırmandırıyor.
Milliyetçiliğin gelişmesinin parelelinde, sokaklarda cesitli faşist örgütlenmelerin gösterisine rastlayabiliyorsunuz ve bunlar polise karşı şiddet kullanmaktan da imtina etmiyorlar. Şimdilik bu gösteriler karşısında bir yaptırım yok, ama geçenlerde Yahudilere yönelik soykırım anması öncesinde Budapeştede faşistler, Yahudilere yönelik katliam diye bir şeyin olmadiği söyleyerek gösteri yaptılar. Bunun üzerine zorla kurulan hükümet, bir karşı yasa çıkarmaya hazırlanıyor.
Daha da vahimi son yıllarda Macaristan nüfusunun yüzde 10’u oluşturan Romanlara karsi girişilen saldırılar. Çeşitli faşist gruplar önce molotof atarak daha çok ev kundaklama eylemlerini başlatırken, son aylar içerisinde ise olay doğrudan öldürmeye kadar gitti. En son işledikleri cinayetlerden biri mesela, önce bir baba ile oğulun öldüğü eve molotof atıyorlar, sonra baba-oğul kaçmaya çalışırken onlari av tüfekleriyle öldürüyorlar.
Macar toplumu bu olan biten karşısında sessiz, neredeyse hiç tatlı hatıralarıı olmayan bu toplumun demokratik gelenegi sanki 1956’da ölmüş. Gulaş Sosyalizminden geriye hiçbir şey kalmamış mı, evet var, mesela doğum yapan kadınlar 3 yıl evde çocuğuyla kalabiliyor, 3 yıl sonra işlerine devam edebiliyor, doktorlardan alınan uyduruk raporlar karşılığında çalışanlar çalışmayabiliyor (en son Budapeşte’de bir belediye başkanı ayağını incittiği gerekçesiyle 7 aydır raporlu, çalışmıyor) cumaları yarım gün çalışılıyor, bu ekonomik krizden öncede böyleymiş. Bu arada “sosyalist” ülkeler değişirken kıyıma uğrayan heykellere burada kıyılmamış, bir kısmı yerinde duruyor, coğunluğu ise bir parka toplanmış sergileniyor. Bir de geçenlerde bisikletliler bisikletleriyle, anne babalar da cocuk arabalarıyla büyük bir gösteri düzenlediler, yaşanabilir daha güzel bir Budapeşte için.
Asıl meselemize geri dönecek olursak, Macaristan’da şu anda bir azınlık hükümeti var, kimse dünyanın en kötü ekonomilerinden biri sayılan ülkede hükümet olmak istemedi. Sosyalist Parti istifa eden başbakanlarının boşluğunu yeni ve genç bir hükümetle doldurdu, ama bir dahaki seçimi kazanamayacakları çok açık. Macarlar ağlanacak durumlarıyla alay etmesini iyi beceriyorlar, yeni başbakan, maaş istememiş, yıllık 1 Forint yeter demiş, halkta bunun kaçta kaçını vergi olarak ödeceğini konusuyor.
Milliyetçiliğin her ülkede tarihsel kökenleri olmakla birlikte özellikle Avrupa’da yükselen türü biraz da neo-liberal ekonomik politikalarin gölgesinde ve teşvikiyle gelişiyor. Son krizle birlikte bazı AB ülkelerinin özellikle Almanya ve Fransa’nın anında kendi ulusal çıkarlarının peşine düşmeleri bunun hâlâ devlet politikası olmaktan çıkmadığını da gösteriyor. Avrupa ülkelerinde yaşayan insanların, barışçıl gelecek gibi bir dertleri varsa, her ne kadar İkinci Dünya Savaşı’nın etkisiyle neo-faşist hareketlere karşı alerjik ve tedbirliyseler de, kaybedecek bir şeyi olmayan giderek yoksullaşan kitlelerin faşist hareketlere katılması ve sempati duymasının nasıl önüne geçebileceklerini düşünmek zorunda oldukları açıktır.
Neyse lafımızı biraz da güzel şeylerle bağlamaya çalışalım, kazara yolu Macaristan’a düşecekler icin, Budapeşte özellikle görülmeye değer bir şehir, kaplıcaları, balık çorbası, geyik eti, kaz ciğeri ve şaraplar, mutlaka denenmeli.

A munka hőse

Hmmm, eddig talán nem is említettem, hogy valójában dolgozni jöttem Argentínába. A szerződésem május 1-től szól, ami itt is a munka ünnepe, úgyhogy először gondosan megünnepeltük, hogy még mindig nem dolgozom. De csak eljött az a bizonyos hétfő reggel, és nem volt több kifogás.
Az ilyenkor szokásos parák egy részét letudtam egy rövid bemutatkozó látogatás során még múlt héten, amikor az is kiderült, hogy ezen a héten a főnököm szabin lesz (a szekciónk 3 főből áll: a főnököm, az asszisztens és én), így nem nagyon tudok még elkezdeni dolgozni, viszont intézhetem az ügyeimet, kereshetek lakást. Ezzel együtt a fő para megmaradt: a spanyol. Előbb-utóbb mindent sikerül elmagyarázni, de azért attól még messze vagyok, hogy titkárkodjak az értékelőbizottságokban, pedig kedden ez már élesben megy majd… Az asszisztenssel, Pamelával abban maradtunk, hogy ő a közbeszerzéshez nem ért (márciusban kezdett, szóval tényleg nem, eddig csak egy preselecciónt J látott), én viszont spanyolul nem tudok, úgyhogy majd jól kiegészítjük egymást és ketten együtt mindent tudunk, amit kell.
A mi kis szekciónkon kívül még kb. harmincan dolgoznak a Delegáción, úgyhogy mostanra akár mindenkit ismerhetnék is, de most sem sikerült megjegyeznem a neveket, pedig még azt se mondhatom, hogy olyan bonyolultak és/vagy egyformák lennének (ami Ankarában tényleg így volt).
Az első nap azért annyi meglepetést tartogatott, hogy egész délelőttre be kellett ülnöm a szekciót képviselni egy megbeszélésre. Szerencsére hozzászólnom nem kellett, és végül is nagyon hasznos volt, mert a szintén új brüsszeli desk officer kedvéért végigmentek a programokon, és mindegyikről meséltek kicsit. Elég érdekes prozzsektók J futnak, leginkább oktatás, emberi jogok és egészségügyi témákban. Összességében a kollégák szimpik, a légkör elég baráti, a munkától nem félek, csak az a fránya spanyol…

Kartal 6 hónapos

volt kedden, azaz az első teljes buenos airesi napon. Megpróbálom összefoglalni, hogy mit kell róla tudni (az ötletet természetesen Judittól loptam…)
Méretek: 8 kilónál már biztos több, és 68 cm-nél is jó eséllyel (ezt a ruhákból gondolom). Az utolsó hivatalos mérése Luxemburgban volt, de hol van az már…
Evés: elsősorban anyatejen él (naponta hatszor kap most már elég stabilan – azaz naponta 3, este 1, éjjel 2 alkalom…), de egy hónapja elkezdtük a hozzátáplálást, úgyhogy már sok mindent kóstolt: almát, őszibarackot, sárgabarackot, banánt, szilvát, répát, sütőtököt, cukkinit, borsót, karfiolt, krumplit, meg amiket még elfelejtettem. Kedvencei a sütőtök és a szilva, de mindent nagyon szépen eszik. A tízórai tehát zöldség, az uzsonna gyümölcs, és így szeretnénk folytatni jövő héttől, amikor elkezdek dolgozni.
Alvás: napközben változó, általában inkább többször alszik el rövid időre (már csak azért is, mert elég sokat jövünk-megyünk mostanában), de előfordul, hogy egy-egy órát is alszik délelőtt vagy délután (nagy ritkán többet is, ilyenkor aggódunk…). Éjszaka viszont jól alszik, este 7 körül alszik el és reggel 6 és 7 között kel, közben háromszor eszik, de olyankor vissza is alszik egyből. Hajnali 3 körül van egy kritikus időszak, amikor általában felébred és nehezen alszik vissza, ez még a jetlagből maradt, de múlóban van (reméljük).
Mozgás: hátról nagyokat fordul oldalra, és néha hasra is, bár azt igyekszik elkerülni… Hasról hátra nem forog még (előfordult már, de inkább csak véletlenül). Hason nem szeret lenni, de azért egyre hosszabban elnézelődik, szépen tartja magát. Már majdnem tud ülni, amit nagyon várunk, mert akkor odaülhetne velünk kajálni és etetni is könnyebb lenne. A finom mozgásokban nagyon ügyes, szépen fog, egyik kezéből a másikba adogatja és forgatja a tárgyakat, mindent próbál megkóstolni.
Beszéd: egyre több hangot használ, szótagokat mond (he, hó, hő, hu, ki, ku, gi, khi, le, pff, hmm, brr), nagyokat sikít (és persze örül neki), próbálgatja a hangját, beszélget, néha énekel. Mindenmás: nagyon jókedvű, mosolygós, barátkozós baba, kedvenc játéka mi vagyunk, meg a lába, amit hosszasan kóstolgat. Imádja, ha énekelnek, mondókáznak neki, ezt (egyébként már néhány hetes kora óta) nagyon sokáig tudja hallgatni. Legújabb trükkje, hogy a nyelvével csattog, de azért ezt még gyakorolni kell!