A sziget

Az lehet, hogy Cartagena gyönyörű, de én kicsit azért húztam a szám, hogy a Karib-tenger valójában nem ilyen színű, hanem sokkal kékebb. Aztán elérkezett az utunk második szakasza: nyaralás a szigeten (Islas del Rosario és azon belül Isla Grande). És ahogy kihajóztunk a tengerre, kék lett a víz, meg türkiz, meg zöld, és aztán láttunk egy csodaszép kis fehérhomokos strandot, és kiderült, hogy az a mi szállodánk strandja. Úgyhogy valóra vált az álmom, Kartal a karibkék tenger partján a fehér homokban játszott (mondjuk felmerült bennem, hogy mivel ilyen körülmények között homokozott életében először, nem tudom, hogy ezt a színvonalat hogyan tudnánk tartani :P). A bungalónkat egy kedves helyi nő mutatta meg, elmagyarázta a légkondi és a tévé használatát, aztán ragyogó arccal bevezetett a fürdőszobába és diadalmasan mutatta, hogy a zuhanyzóban hideg- ÉS melegvíz is van! Szóval jól kipihentük itt magunkat, frissen fogott helyi halakat ettünk (kedvencünk a pargo vagy red snapper lett, amit most kigugliztam, és persze hol máshol, mint Chili & Vanilia blogján rátaláltam, hogy ő a vörös sügér), és a legnagyobb élmény talán az volt, hogy egy helyi vezető kenuval megmutatta a sziget lagúnáit, kicsit a tengerre is kivitt, mesélt a helyi állatokról és növényekről, meg is mutatta őket (pl. a hatalmas anakondát, ami felettünk aludt az ágon), aztán hazagyalogoltunk, útba ejtve a helyiek faluját.
Ezen a szigeten kb. 7-8 szálloda működik, mindegyik eléggé luxus, és persze mindegyiknek saját kis strandja(i) van(nak). A helyiek viszont a sziget közepére szorultak (eredetileg szétszórtabban éltek, és bár még most is több falucska van, de valójában eléggé beszűkült a mozgásterük). Látva, hogy milyen körülmények között élnek, már egyáltalán nem volt vicces a hideg/melegvizet büszkén mutató nő. A helyiek viskóiban nemcsak melegvíz nincs, hanem vezetékes víz, csatorna és villany sem. Meg úgy általában semmi. Aki nem jut munkához valamelyik szállodában, az próbál a turistáknak eladható dolgokat készíteni (ékszerek és dísztárgyak kőből, kagylóból, korallból vagy akár a kávé csomagolópapírjából) és elég intenzíven a turisták nyakára járva eladni ezeket. A faluban pedig a nők maradnak a sok-sok gyerekkel (idegenvezetőnknek 8 van, de egészen fiatal nyakláncárusoknak is legalább 2 – persze nem ellenőriztük, de valószínűleg tényleg), és ők (mármint a nők) is próbálnak valamit eladni a ritkán odatévedő turistáknak.
Mindezzel együtt több ember különböző keresztkérdésekkel való zaklatása után is csak azt állították, hogy a helyiek örülnek a turizmusnak, és milyen jó, hogy Uribe elnök óta ilyen biztonságos az ország, és egyre több turista érkezik. Az egyetlen negatívum, amit sikerült kihúzni belőlük az volt, hogy mivel a szállodák vendégei panaszkodtak, hogy hangosak a hétvégi bulik, kénytelenek voltak a sziget közepére áttenni a „közösségi házat”. Szóval váratlan pillanatban, de egy kis betekintést nyertünk az országra jellemző kettősségre, ahogy a nagyon szegények és a nagyon gazdagok élnek egymás mellett. Nem akarom persze túlnaívkodni a dolgot, világos, hogy ez mindenhol így van, csak valahogy a városi jelenségeket már megszoktuk, míg ezen a csöpp kis paradicsomi szigeten szembesülni ezzel a hatalmas kontraszttal erősen elgondolkodtató volt.