Utazunk

A sok hónapnyi intézkedés, készülődés és pakolás közben valahogy végig nem fogtam fel, hogy egy nap tényleg fel kell kelni hajnalban, ki kell menni a reptérre, fel kell adni a csomagokat, el kell köszönni a családtól L és fel kell ülni a(z első) repülőre. Pedig de.
Azt meg végképp nem gondoltam volna, hogy az egész ilyen egyszerűen és magától értetődően zajlik majd. Kartal nem hazudtolta meg önmagát, útközben ugyanúgy nézelődött, játszott, barátkozott, cukiskodott, sikongatott, aludt, nyűgösködött, evett, mint bármelyik más napon. A majdnem 14 órás szakasz egy részén a közel vízszintes ülésen feküdt, aztán bevetettük a babaágyat, végül az ülések előtti részt kuckósítottuk néhány pléddel. Persze lehet, hogy ezeket csak a mi szórakoztatásunkra tettük, mert Kartalnak mindegy lett volna…Mi azért elfáradtunk a végére, de nem vette el a kedvünket a babával utazástól. (A jetlag is csak első éjszaka volt szörnyű.) És még a 8 feladott csomag is rendben megérkezett, a kollégám is kijött elénk (kicsit késve ugyan, de szerencsére megtalált), a határőrt is csak kicsit hozta zavarba a vízumunk (ami elvileg nem kell, de nekünk mégis, és volt is, csak ő még ilyet nem látott, és ezért nem tudta, hogy milyen kódot üssön be, de végül kis segítséggel megoldotta), a pénzváltást is lezavartuk, a Delegáció kocsijába befértünk mindannyian és az összes csomag babakocsistul, szóval igazán simán zajlott minden – eddig még semmi latinos bonyodalom!