Az idei július-augusztus nem túl jól telt, két epegörcs után végül műtéttel oldották meg a problémámat. Szerencsére most már minden rendben, úgyhogy – ha már az epekövemet az ígéret ellenére sem kaptam meg – emlékül leírom, hogy milyen tapasztalataim voltak ez alkalommal az argentin egészségüggyel.
A dolog igazán rosszul indult, mert amikor Aykan meggyőzött, hogy menjek el orvoshoz, a szokásos kórház (Hospital Aleman) sürgősségi részlegénél próbálkoztam. Talán már írtam, hogy az argentinok imádnak orvoshoz és kórházba járni, azon belül is a sürgősségire mennek, ha nem érzik jól magukat (itt nincs körzeti orvosi rendszer), vagy ha épp nincs kedvük időpontot kérni. Ezért a sürgősségi osztályon először egy nővér osztályozza a betévedőket, és az igazán komoly eseteket a sürgős-sürgős részlegre irányítja, a többieket pedig a kasszához, majd a váróterembe. (Na jó, valószínűleg a sürgős-sürgős betegeknek is először a kasszához kell menniük, de talán nem kell várakozniuk...)
Így történt, hogy közel két órát vártam, mire bejutottam az orvoshoz. Onnantól viszont minden gyorsan ment. Az orvos egyből sejtette, hogy mi lehet a baj, elküldött ultrahangra, ahol a kasszánál lévő sort ugyan végig kellett állnom, de utána rögtön behívtak. Ezután vissza az első orvoshoz, aki megerősítette a diagnózist, felírt gyógyszereket és ellátott instrukciókkal.
A második kör a sebészet volt, már néhány nappal később. Az orvos és egy rezidens elmagyarázták a problémát, a műtétet, aztán időpontot egyeztettünk volna, amikor kiderült, hogy a sebész szabadságra megy, és addig már nincs szabad műtő. Ekkor azt mondta, hogy jöjjek vissza másnap, és a kollégájával beszéljek. Nem értettem, hogy miért kell ehhez visszajönnöm, ha már egyszer mindent elmagyaráztak, amire a válasz az volt, hogy így tudok a másik sebésszel megismerkedni.
Erre később a spanyoltanáromnál rákérdeztem, és elmagyarázta, hogy egy argentin nyilván nem fekszik ismeretlen orvos kése alá (kivéve persze a sürgősségi eseteket). Sőt, az orvossal való ismerkedés részeként szinte biztosan elkérik a mobilszámát is (ha bármi kérdésük, aggodalmuk támadna a műtét előtt), amit én persze elmulasztottam... És itt alap a közvetlenség, az orvosoktól elvárják, hogy a páciens – és esetleg családtagjai – minden kételyét elmulassza, szánjon időt minden betegre. Ezt tényleg mindig így tapasztaltam egyébként (talán ezért is szeretnek itt annyira orvoshoz járni...).
Ezek után a műtét napján már nem is lepett meg, hogy mindenki kivétel nélkül nagyon kedves volt, amikor a hordágyon fekve vártam a műtőre, sorban odajött mindenki bemutatkozni és bátorítani. Persze a műtét alatt altatásban voltam, így nem tudom, hogy valóban ott volt-e az a sok ember.
A lényeg, hogy a műtét sikerült, már aznap este hazaengedtek, és azóta egyre jobban vagyok. A kontrollon újabb sebésszel ismerkedtem meg, akivel ismét elbeszélgettünk az Európai Unióról és az ő kelet-európai élményeiről (úgy tűnik, ez is a standard szolgáltatás része), és már csak az utolsó kontroll van hátra, hat hét múlva.
A dolog igazán rosszul indult, mert amikor Aykan meggyőzött, hogy menjek el orvoshoz, a szokásos kórház (Hospital Aleman) sürgősségi részlegénél próbálkoztam. Talán már írtam, hogy az argentinok imádnak orvoshoz és kórházba járni, azon belül is a sürgősségire mennek, ha nem érzik jól magukat (itt nincs körzeti orvosi rendszer), vagy ha épp nincs kedvük időpontot kérni. Ezért a sürgősségi osztályon először egy nővér osztályozza a betévedőket, és az igazán komoly eseteket a sürgős-sürgős részlegre irányítja, a többieket pedig a kasszához, majd a váróterembe. (Na jó, valószínűleg a sürgős-sürgős betegeknek is először a kasszához kell menniük, de talán nem kell várakozniuk...)
Így történt, hogy közel két órát vártam, mire bejutottam az orvoshoz. Onnantól viszont minden gyorsan ment. Az orvos egyből sejtette, hogy mi lehet a baj, elküldött ultrahangra, ahol a kasszánál lévő sort ugyan végig kellett állnom, de utána rögtön behívtak. Ezután vissza az első orvoshoz, aki megerősítette a diagnózist, felírt gyógyszereket és ellátott instrukciókkal.
A második kör a sebészet volt, már néhány nappal később. Az orvos és egy rezidens elmagyarázták a problémát, a műtétet, aztán időpontot egyeztettünk volna, amikor kiderült, hogy a sebész szabadságra megy, és addig már nincs szabad műtő. Ekkor azt mondta, hogy jöjjek vissza másnap, és a kollégájával beszéljek. Nem értettem, hogy miért kell ehhez visszajönnöm, ha már egyszer mindent elmagyaráztak, amire a válasz az volt, hogy így tudok a másik sebésszel megismerkedni.
Erre később a spanyoltanáromnál rákérdeztem, és elmagyarázta, hogy egy argentin nyilván nem fekszik ismeretlen orvos kése alá (kivéve persze a sürgősségi eseteket). Sőt, az orvossal való ismerkedés részeként szinte biztosan elkérik a mobilszámát is (ha bármi kérdésük, aggodalmuk támadna a műtét előtt), amit én persze elmulasztottam... És itt alap a közvetlenség, az orvosoktól elvárják, hogy a páciens – és esetleg családtagjai – minden kételyét elmulassza, szánjon időt minden betegre. Ezt tényleg mindig így tapasztaltam egyébként (talán ezért is szeretnek itt annyira orvoshoz járni...).
Ezek után a műtét napján már nem is lepett meg, hogy mindenki kivétel nélkül nagyon kedves volt, amikor a hordágyon fekve vártam a műtőre, sorban odajött mindenki bemutatkozni és bátorítani. Persze a műtét alatt altatásban voltam, így nem tudom, hogy valóban ott volt-e az a sok ember.
A lényeg, hogy a műtét sikerült, már aznap este hazaengedtek, és azóta egyre jobban vagyok. A kontrollon újabb sebésszel ismerkedtem meg, akivel ismét elbeszélgettünk az Európai Unióról és az ő kelet-európai élményeiről (úgy tűnik, ez is a standard szolgáltatás része), és már csak az utolsó kontroll van hátra, hat hét múlva.
No comments:
Post a Comment