Jó kezekben – 2. rész

Az otthoni pár napos lábadozás legnehezebb része az volt, hogy Kartallal nem igazán tudtam játszani (mert az elég sok emelgetéssel és egyéb fizikai aktivitással jár egyébként). Viszont így is több időt töltöttünk együtt a szokásosnál, úgyhogy összességében talán ő is jól járt.
Mostanában amúgy is (vagy talán pont miattam?) nagyon foglalkoztatja az orvos/betegség téma: szinte minden nap van valami, ami miatt játékból felhívjuk a doktor bácsit. Például mutatja, hogy bibis az ujja, és akkor én eljátszom, hogy telefonon beszélek az orvossal, aki azt mondja, hogy egy nagy puszitól meg fog gyógyulni – és láss csodát, tényleg!
Egyik este Kartal észrevette az egyik kis műtéti hegemet, mutatta, hogy bibis, és elszaladt. Aztán visszaszaladt, és hozott nekem krémet, hogy bekenjük. Persze nagyon megdicsértük, és örömünkben megkérdeztük, „mi leszel, ha nagy leszel, doktor bácsi?”, mire habozás nélkül válaszolt: „sí, bácsi!”.
Bár tudom, hogy ilyen hülye kérdésre ennél jobban nem válaszolhatott volna, én mégis azt hiszem, hogy van tehetsége a dologhoz (most már szinte biztos, hogy orvos lesz!), mert egy másik alkalommal fájt a torkom, mire Kartal megvizsgálta, és egyből rájött, hogy mi a baj vele: lyukas!