Az orvosnál

Az egyik első dolgom volt, hogy ideérkezésünk után gyerekorvost keressek (példás szülő). Megkérdeztem egy családos kollégámat, hogy tud-e gyerekorvost ajánlani, ő megígérte, hogy átküldi a nevét és elérhetőségeit, majd ennyiben is maradtunk (példátlan szülő).
Aztán egyik nap gyanús lett, hogy Kartal mintha melegebb lenne a szokásosnál, így hát előkaptam a lázmérőjét (példás szülő egyből tudja, hogy a száz bőrönd közül melyikbe nyúljon ilyen esetben), majd elkezdtem bogarászni a használati utasítást (mert hiába tervezgettem, eddig még sosem próbáltam ki, és hirtelen persze arra se emlékeztem, hogy hova kell dugni…), és hát 38,6 lett az eredmény. Így hát elérkezettnek láttam az időt, hogy tényleg megtudjam a gyerekorvos nevét és címét, és fel is keressük.
A doki egy klinikán rendel, ahol belépés után azonnal lekapcsoltak a biztonsági őrök, hogy hova megyünk, mutassuk meg a papírjainkat, majd kaptunk fesztiválos karszalagot is a csuklónkra (a baba és én, Aykan valamiért megúszta…). Eközben mindenki más vígan járkált ki és be, úgyhogy vagy nagyon gyanúsak voltunk, vagy a kisbaba miatt járt a kitüntetett figyelem. Aztán kedvesen útbaigazítottak, és néhány kanyar után az egyébként gyönyörű épületben (hatalmas belmagasság, fantasztikus üvegajtók, növényekkel telerakott belső udvarok), és a karszalagleolvasó jóváhagyásával beléptünk a gyerekrendelőbe.
A rendelő is nagyon klassz, Dzsungel könyve témájú berendezéssel (nem csak a falra festettek állatokat, hanem a székek fölött is lógnak majmok stb.), és miután bejelentkeztünk és fizettünk, már mehettünk is a doktor bácsihoz.
Doktor bácsi (aki maga is Dumbo méretű fülekkel bír – na jó, tudom, hogy az nem a Dzsungel könyve, de majdnem) barátságosan kezet rázott Aykannal, nekem rögtön járt az itt kötelező puszi (szigorúan a jobb oldalra), a rendelőben a laptopjára rögzített minden adatot (szerencsére tud angolul is), aztán megvizsgálta Kartalt. A legviccesebb pillanat az volt, amikor Kartal sírni kezdett (nem, nem ez, még egy kicsit olvassatok tovább), és erre a doki a vizsgálón lévő játékok közül előrántott egy rettentő morbid figurát (olyan Sikoly maszkos, fekete csuhás kis műanyag izét), és azt kezdte el kattogtatni. Addig is szimpatikus volt, de onnantól kezdve biztos voltam benne, hogy ő lesz a dokink!
A méreteket (7,7 kg és 68 cm – tehát a féléves posztban kicsit túlbecsültem) bevitte a számítógépbe, és meg is mutogatta, hogy ezek szerint hol helyezkedik el Kartal a fejlődési görbéken (szülői büszkeségemet félretéve elárulom, hogy mindenben teljesen átlagos – azért még rákérdeztem, hogy ezek az argentín adatok-e, de azok voltak, így a világ átlagát is megmutatta, annál meg kisebb), nekem ez is nagyon tetszett. Aztán alaposan elmagyarázta, hogy milyen esetben mi a teendő, kaptunk mindenféle elérhetőségeket vészhelyzet esetére (azt azért elmondta, hogy bár őt mindig el lehet érni, de holnap pont 15 éves lesz a fia, úgyhogy akkor inkább a helyettesét keressük – de legalább van helyettese, és annak is mobilszáma), aztán puszi és vége.
Összességében nagyon pozitív benyomásaim voltak, nagyon odafigyelve, ráérősen kérdezősködött és vizsgált (ez mondjuk itt általában mindennel így van, de a másodpercre betáblázott luxembourgi dokik után akkor is üdítő), és szerencsére a lázcsillapító csepptől (amivel közös megegyezéssel felváltottuk a kúpot) Kartal láza is elmúlt. És ha valaki aggódott volna: igen, kifelé is leolvasták a karszalagunkat, aztán a kijáratnál le is vágták rólunk.